Jó olvasást!
Az egész szobámat sötétség vette körbe, kivéve azt a kislámpát az íróasztalomon, ami adott egy kevéske kis fényt. Hiába volt meleg a helyiségben én még mindig reszkettem, miközben szipogva törölgettem a könnyeimet.
Szívem eszeveszettül kalapált a mellkasomban, ahogyan az előttem térdelő férfit néztem, kinek az arcán szomorú, mégis boldog mosoly ült. Kezeit a combomra simította, nyugtatólag cirógatva remegő végtagjaimat.
-Kérlek, Kincsem..-kért halkan, szinte könyörögve gyönyörű szép szemeit egy pillanatra sem véve le megviselt arcomról.-mondj valamit!
Bárcsak tehettem volna. Bárcsak megtudtam volna szólalni és nem leblokkolni. Nem csak sírni, mint egy elmebeteg megijesztve ezzel mindenkit a környezetemben. De egyszerűen nem ment más.
Louis vallomása egy kisebb sokként ért. A szavak, amelyek elhagyták tökéletes ajkait olyannyira megleptek, egyben meg is ijesztettek,hogy nem tudtam hogyan reagáljak. A férfi, aki bevallotta szerelmét irántam érdemelt volna egy választ, egy választ, amely történetesen az én vallomásom is felé. Hiszen én is viszont szerettem őt.
El kellett volna mondanom, hogy mennyire szeretem. Hogy ő jelenti nekem az életet, és nem akarom, hogy elhagyjon. Ő a világom, ő a fény és a levegő. A nyakába kellett volna ugranom és addig ölelni míg bírom, addig csókolni, amíg el nem fogy a levegőnk. De nem tettem.
Louis látta rajtam, hogy nincs rendben valami. És nem is volt. Akkor, az udvarunk közepén úgy éreztem, mintha bármelyik pillanatban összeeshetek és vesztem el önmagam a szeretteim szeme láttára, akik az egész jelenetet látták, mindent hallottak. Az összes végtagom lezsibbadt, alig kaptam levegőt, úgy sírtam, mint egy újszülött és a legrosszabb az volt, hogy nem tudtam mit érzek pontosan. Boldog voltam? Fájt valami? Egyáltalán miért sírtam, amikor Louis Tomlinson szerelmet vallott? Nekem. Nem másnak hanem egy érzelmi roncs, egy lelkileg sérült lánynak, akit kisbaba kora óta ismert.
Louis felhozott a szobámba nem törődve a többiek aggódalmával és Liam fenyegető szavaival. Bezárta az ajtóm, leültetett az ágyam szélére és nem mondott semmit, csupán magához ölelt és tartott amíg a sírásom nem csillapodott, végül pedig csak a görcsös remegésem maradt, mint valami emlékeztető kiborulásom utórengéseként.
Reszkető kezeimet az ölembe ejtettem, mire Louis utánuk kapott és óvatosan összekulcsolta az ujjainkat. Lenéztem rá, féloldalasan elmosolyodott, majd egy kurta sóhajt hallatott.
-Most az jár a fejedben, hogy miért pont te? Vagy hogyan szerettem beléd, igaz?-vonta fel a szemöldökét, hüvelykujjával cirógatva a kézfejem. Bólintottam, Louis pedig halkan felkuncogott fejét csóválva, majd meglepetésemre felegyenesedett és engem is magával húzott. Nem szóltam csak hagytam, hogy megállítson maga előtt. Kezeit az arcomra simítva állt továbbra is halványan mosolyogva, csillogó zafírkék szemekkel, melyek talán soha nem csillogtak még ennyire. Talán félelem? Bánat? Remény? Boldogság? Nem tudtam eldönteni. Olyan nehéznek éreztem mindent, pedig korántsem volt az.
Óvatosan letörölte ujjaival a könnyeim. Érintése nyomán a bőröm libabőrössé vált, egyszerre volt melegem és fáztam borzalmasan. Ujjpercei a nyakam vonalát simogatták, mire a levegő bennem rekedt. Louis nem szólt, továbbra is csak állt mosolyogva, és olyan csodálatos volt, hogy nem bírtam tovább ezt a némaságot.
-N..nem..nem érdemellek meg..-szóltam rekedten, fejemet szomorúan csóválva.
-Ez nem igaz-suttogta, kezeit az derekam két oldalára simítva. Homlokát az enyémek döntötte.-Te vagy az egyetlen, akinek mindenem odaadnám. Az egyetlen vagy, akit igazán akarok és soha nem szeretnélek elengedni. Bassza meg!-lépett hátra. Elkerekedett szemekkel néztem rá, amikor idegesen beletúrt a hajába, szemeit továbbra sem véve le az arcomról.
-Tudod, hogy milyen fura ez? Tudod, hogy mennyire ismeretlen nekem ez a terep? Azt se tudom, hogy hogyan mondjam el! Egyáltalán el lehet az ilyet mondani, mert szerintem kurvára nem-grimaszolt száját elhúzva. Sóhajtva megrázta a fejét.-Nem tudom mikor szerettem beléd. Fogalmam sincs mikor történt meg, és arról sincs semmi halvány fogalmam, hogy amúgy mikor kezdtem rád úgy nézni, mint egy istennő. Csak azt tudom, hogy megbolondítottál és elvetted azt a maradék eszem. Elvetted azt a rohadt eszem, amikor két év után megláttalak abban a rohadt garázsban és csak arra tudtam egész este gondolni, hogy mikor lettél te ilyen gyönyörű. Aztán meg teltek a hetek és már megakartalak csókolni! Tudni akartam milyen lenne megcsókolni, ölelni téged és védeni. Megvédeni az egész rohadt világ elől! Csak magam mellett akartalak tartani, de minden olyan nehéz még mai napi is, hogy attól félek egy nap elveszítelek és soha nem kaphatlak már vissza. Huszonöt évesen érzem igazán, hogy élek mert te itt vagy és végre érzem, hogy boldog vagyok. Minden helyre jön. Te tartasz életben. Te adsz nekem erőt ehhez az egész szarsághoz. Szerelmes vagyok, életemben először és talán utoljára, mert nem akarok mást csak téged. Téged akarlak szeretni. Örökké..csak kérlek..hogy..hogy..
Most éreztem először, hogy az én kékszemű csodám elbizonytalanodott. Szomorú szemekkel nézett rám, várva a reakcióm.
-Fogadj el engem Kincsem-suttogta megtörten, kezeit erőtlenül ejtve le fáradt teste mellé.
Reszketeg sóhaj hagyta el a torkom, arcomra mosolyt varázsoltam, majd karomat nyújva felé invitáltam magamhoz. Lassan lépkedett felém, végül arcát a nyakamba fúrva szuszogott, miközben testemet szorosan préselte magához. Lehunyt szemekkel játszadoztam fürtjeivel, édes illatából szippantva, amely talán boldogságom esszenciájának nevezhető.
-A mindenem vagy-suttogtam.
Bőrömön éreztem, ahogy ajkai mosolyba futnak...
Következő resz hosszabb lesz, ennyi telt tőlem. Sajnalom amiert rettenetes lett❤
YOU ARE READING
Ha Egyszer Az Életben.. (L.T)-BEFEJEZETT
Fanfiction"Tudtam, hogy veszélyes. Tudtam, hogy nem lenne szabad. Figyelmeztettek, hogy hagyjam őt békén, ő nem nekem való, hogy csak összetöri a szívem. Ő már nem olyan, mint kiskorunkban. Ő már rég megváltozott. De a vesztembe rohantam azzal, hogy számára...
