Ha Egyszer Az Életben.. (L.T)-BEFEJEZETT

33.Fejezet

J

ó olvasást!

-Jöjjek érted szívem?-mosolygott rám Geoff kedvesen.
Megigazítva sálamat a nyakamon jobb kezemmel, rázom meg a fejem, miközben a táskám pántját a vállamra illesztem.
-Nem apu.-felelem halkan.
-Biztosan? Úgy sem dolgozom ma, elugorhatok érted!-mondja továbbra is mosolyogva. Hazudik. Geoff ma is sokáig dolgozik. Csak azért mondja, hogy nem, mert sajnálja, hogy olyan kevés időt tölt az ő érzelmileg labilis, pánikrohamokkal küzdő nevelt lányával.
Sajnált. És én nem akartam, hogy sajnáljanak.
Magamra erőltetve egy halvány mosolyt rázom meg ismét a fejem, jobb kezem az autó kilincsére helyezem.
-Louis megígérte, hogy jön értem.-mondtam.
A barátom említésére apa arcára nyugodtság költözött. Szerette Louis-t. Persze ki ne szeretné őt?! Geoff lazán kezelte a helyzetet, hogy Louis és én lassan egy kerek hónapja együtt vagyunk. Tudja, hogy számomra sokat jelent, hogy ők kijöjjenek, ezért sem szól, amikor Louis nálunk alszik, és akkor sem szól, ha én megyek át hozzá. Tudja, hogy Louis vigyáz rám, és nem csinál velem semmi olyat, amit egyáltalán nem szeretnék, hogy csináljon. Mindig azt nézi, hogy nekem mi a jó, és az igényeit hátrébb helyezi. Tudom, hogy rossz neki..hiszen férfiből van, és néha rettenetesen szarul érzem magam, mert nem tudok még olyan dolgot csinálni amivel kielégíthetném őt. Viszont azt mondta, hogy nem zavarja, és nem is érdekli a lényeg az, hogy mellette legyek, ha pedig készen állok rá, akkor csak egy szavamba kerül. Mert ő vár rám ameddig csak kell.
-Rendben szívem. Vigyázz magadra, és okos légy!-hajolt felém, hogy egy apró puszit nyomhasson a fejem tetejére.-Hívj, ha hazaértetek.
-Nem tudom mikor érek haza. Louis elszeretne menni edzésre, úgyhogy vagy elmegyek vele...vagy Lottie-val leszek. Még nem tudom.-vontam vállat.
-Tedd, amit jónak látsz Anie.-simította meg a fejem.
-Szeretlek apu.-néztem rá, majd válaszát meg sem várva lenyomtam a kilincset, és kiléptem a járdára. A novemberi csípős levegő azonnal megcsapta az arcom, mire megborzongtam, és a szám elé húztam a rózsaszínű sálam.
Geoff autója vidáman kanyarodott ki az ideiglenes parkolóhelyéről, hogy aztén kettőt dudálva eltűnhessen a sarkon.
Pár másodpercig még bámultam a semmibe, és valószínűleg elbambulhattam, mert egy tompa ütés a vállamon ébresztett fel, jelezve, hogy valaki igen okosan nekem jött.
-Bocsánat!-kért elnézést a már két méternyi távolságra lévő, hosszú ballon kabátot viselő úr, akinek este hat óra körül igazán fontos dolga akadhatott. Viszont becsülőm, hogy volt pofája visszafordulni, és bocsánatot kérni. Az ilyen embereket még aranyosnak is nevezném, ha lenne valamicske élet kedvem is. De nem volt.
Halk sóhaj szakadt ki a mellkasomból, és indultam meg a hosszú járdán. Hat óra lévén hamar sötétedett, az utcai lámpákat már felkapcsolták, és már egy lélek sem bolyongott az amúgy tök forgalmas belvárosi utcákon. Sietősre fogtam lépteimet, hogy aztán időben a zebrára fussak, megelőzve, hogy a jelzőlámpa átváltson pirosra.
Ismét a járdán sétáltam. Elhaladtam néhány ruha üzlet előtt, ahol még néhány vásárló igyekezett kedvére válógatni. Majd befordultam jobbra, és egyenesen a barna, emeletes téglaépület felé igyekeztem. Utáltam idejönni. Gyűlöltem, és igazságtalanságnak gondoltam. Az orvostudomány igazán szemét tud lenni, főleg ha az ember idegállapotáról legyen szó.
Remegő kézzel becsengettem, azután vártam, és igyekeztem nem megfagyni. Azon sem csodálkoztam volna, hogy pár óra múlva leesik az első hó.
Pár másodperccel később kopogó léptek zaját hallottam, majd az ajtó nyitódott.
-Szia Anie!-vicsorgott, akarom mondani mosolygott rám az ajtó előtt álló lány.-Gyere csak be!-állt oldalra, hogy beléphessek az amúgy tök otthonos házba.
-Köszi..-motyogtam, és igyekeztem nem elfintorodni, amikor megláttam Eleanor Calder dekoltázsát kivilanni a rettenetesen szűk, vörös egybe ruhájából. Nem mondom, hogy Eleanor csúnya volt, sőt. Nagyon is szép volt. Vékony, magas, hosszú barna haj, szép arc ezekhez pedig tartozott még egy igen közönséges viselkedés.
-Evan?-kérdeztem, miközben levarázsoltam magamról kora téli öltözékem, és helyeztem el az ajtó mellett álló akasztón.
-Már fent van, vár téged.-mosolygott rám.
Aprót bólintottam, felfogva, hogy mostoha testvére jelen van, úgyhogy már éppen igyekeztem volna a lépcső irányába, amikor utánam szólt maga a hárpia..akarom mondani Eleanor.
-Oh, Anie már akartam kérdezni, hogy Louis hogy van?
Szorosan lehunytam a szemem, és igyekeztem elrejteni kezeimet, melyek önkéntelenül ökölbe szorultak kérdése hallatán. Mint már mondtam, Eleanor a közönséges nő bemutatására szolgáló megfelelő alany.
Már az első látogatásomkor itt, csillogó szemekkel méregette a barátomat, és minden áron beszélgetésbe akart vele bonyolodni. Persze Louis a világ legkedvesebb embere, ezért sem vette észre, hogy a lány nyomul rá, és még beszélgetni is kezdett vele. De elmondása szerint, felőle bármennyit próbálkozhat nála bárki, neki akkor is én kellek. Megnyugtató lett volna, de mégsem volt az. Eleanor az ellentétem mindenben.
-Sokat dolgozik.-feleltem anélkül, hogy egy percre is rápillantottam volna.
-Pedig szívesen találkoztam volna vele..-sóhajtotta bánatósan.
-Meg hiszem azt ribanc..-motyogtam az orrom alatt, miközben szó szerint felfutottam a lépcsőn.
A hosszú folyóson lévő, sötét barnára lakkozott ajtóra koncentráltam. Bár nem tetszett a helyzet amiért ott voltam, a társaságom melyet Evan Calder nyújtott felettébb kellemesnek bizonyult.
Vettem egy nagy levegőt, és kettőt kopogtam.
-Szabad!-hallottam meg az ajtó mögül az ismerős mély hangot.
Lehunytam a szemem, és próbáltam mindent kizárni. Valamennyire sikerült, csak azután léptem be a szobába.
Barna bútorok, két nagy könyves polc tele könyvekkel, zöldre festett falak, tágas tér, két hatalmas ablak kék függönnyel, az ablak mellé helyezett kanapé valamint fotel. A barna íróasztal mögött, mely csak úgy roskadozott a sok papírtól egy kedves, mosolygós alak intett felém.
-Szia Anie!-állt fel, amint közelebb sétáltam az asztalhoz.
-Szia Evan.-mosolyogtam rá halványan a pszichológusomra.
Miután kiengedtek a kórházból, két nappal később apa említette, hogy szakemberhez kell járnom, akinek mindent el kell mondanom, és aki segít feldolgozni a velem történt dolgokat. Természetesen nem szerettem volna ide jönni. Elég filmet láttam, amikben az ilyesfajta emberek csak úgy megerőszakolják az ártatlan lányokat, és csúnya dolgokra kényszerítik őket. Meg amúgy sem szerettem volna beszélni..Túl nehéz volt. Családom, a barátaim mind megértették, hogy nem beszélünk erről a dologról, ameddig én nem szeretném. És hiába tiltakoztam, hiába sírtam, muszáj volt jönnöm, mert ha nem, még több gyógyszert kapok, és azt én sem akartam.
De végül is nem volt itt olyan rossz. Evan eloszlatta minden kétségemet a humorával, és kinézetével. Nem hasonlított azokra az öreg fószerekere a filmekből. Már hogyan hasonlított volna rájuk, ha ő maga egy száznyolcvan centis izomkolosszus hatalmas barna szemekkel és tökéletesen oldalra zselézett barna hajjal? Ehhez társul kedves arca, és borzalmasan jó humora. Nem kényszerít arra, hogy beszéljek. Ha azt mondom nem, akkor nem és ő nem erőlteti. Inkább magamról mesélek neki, a barátomról, a barátaimról, apáról és néha Liam-ről.
-Kezdhetjük?-kérdezi.
Sóhajtva bólintok, és levetem magam a bőrkanapéra, majd szorosan behunyom a szemem, és igyekszem nem elmerülni a borzalmas emlékeimben.