Ha Egyszer Az Életben.. (L.T)-BEFEJEZETT

17. Fejezet

J

ó olvasást!
New York-ban, minden egyes nap azon gondolkoztam lefekvés előtt, hogy milyen lehet az, ha valaki mellett van egy fontos személy? Milyen lehet, az, hogy valaki aggódik érted? Hogy valakinek fontos vagyok? Mindig azt kívántam, hogy bárcsak lenne ilyen személy az életemben.
Három évig teljes magányban éltem. Nem volt mellettem senki, akinek fontos lettem volna, aki mindennap aggódott értem. Aki érdeklődött volna felőlem. Aki beszélgetett volna velem komoly dolgokról, vagy csak úgy a semmiről. Édesanyámra egy percig sem számíthattam. Nem mondhattam el neki, hogy a jelenlegi "barátom" bántalmaz, vagy, hogy az iskolában mindenki utál. Nem foglalkozott velem. Fel sem tűnt neki, hogy sérülésekkel vagyok teli. Nem kérdezte meg, hogy miért sírok vagy miért van felrepedve a szemöldököm. Semmi ilyen. Abban a hitben élt, hogy ameddig Luke-al vagyok addig semmire, semmi panaszom nem lehet, őt pedig hagyjam békén. Három évig szenvedésben éltem. Semmim sem volt, csak az ostoba remény. Amikor a padlón voltam, akkor csak egy dologra tudtam gondolni. Az pedig Liam volt. Mindennap reménykedtem, hogy egyszer csak betoppan és hazavisz. Hogy minden rendben lesz végre. De a reményen halványulni kezdett, ahogy teltek az egyhangú, borzalmasabbnál borzalmasabb napjaim. Aztán amikor már tényleg ki voltam, egyszer csak betoppant a bátyám. Haza hozott a családomhoz, a srácokhoz és Louis-hoz....

Csukott szemmel fordultam az oldalamra, kezeimmel az ismerős testért nyújtozkodva. De ujjaim csak az üres takarót szorították meg, mire hirtelen kipattantak a szemeim. Egyedül feküdtem a hatalmas franciaágyban, takaróba burkolva. A mellettem lévő hely üresen tátongott, csupán az összeráncolt párna, és egy kis mélyedés árulkodott arról, hogy valaki az éjszaka folyamán ott feküdt. Ásítva néztem körbe a szobában. A Nap lustán sütött be az ablakon, árnyékot vetve a szőnyegre. Nem tudtam hány óra lehetett, teljesen elveszítettem az időérzékemet. Valamikor kettő óra fele hozott ide Louis, és valamikor háromnegyed négy fele alhattam el. Aztán valószínűleg öt óra lehetett, amikor felriadtam a rémálmomból és Louis megcsókolt.
-Úristen..-motyogtam elképedve, ahogy beugrottak az éjszaka történtek. Keze az arcomon, az ölelő karjai, ahogy szája az enyémhez ér, nyugtató szavai.. Mosolyogva simítottam végig az alsóajkamon, a kellemes emlékek hatására, és teljesen extázisba esve dobtam hátra magam az ágyon. Louis tényleg megcsókolt! Engem! Csak engem!
Pittyegő hangra figyeltem fel, mire a hang irányába fordítottam a fejem. Szemembe lógó hajjal vettem el az éjjeliszekrényről Lou fekete mobiltelefonját. A feloldó gomb megnyomásával azonnal beugrott a kezdőlapon Freddie-baba vigyorgó pufók kis arcocskája. Mosolyogva vettem szemügyre a kék szemű kisfiút, ahogy a nevető Johannah kezében vigyorog a kamera mögött állóra.
Bátyám neve villogót a kijelzőn, alatta pedig a rövid kis üzenet amit haverjának írt: Kérlek hívj, ha bármi baja van!
Liam aggódott, de emiatt nem is hibáztathattam őt. Ha ő lett volna az én helyemben, valószínűleg nem bírnék magammal, és alig várnám, hogy végre valami hírt kaphassak az én egyetlen, drága bátyámról. Biztosan megviselték, a tegnap este történtek, és biztosan halálra izgulja magát miattam. Pedig nem kéne, ez az én bajom, és nem akarom, hogy ő szenvedjen helyettem, mert abba belehalok.

10:01 ideje megkeresni Louis-t.

Mezítláb trappolva mentem le a földszintre. Mielőtt leérhettem volna, ráléptem egy műanyag űrlényszerű játékra. Biztosan Freddie tulajdona lehetett, hiszen az ilyesfajta játékokkal csak egy, egy éves kisbaba tudott játszani. A tágas nappalin keresztül, egyenesen a konyha felé vettem az utamat, ahonnan már az ajtóból hangos sercegést, szitkozódást valamint csapkodást lehetett hallani. Beljebb lépve megpillantottam Louis-t, ahogy a tűzhely mellett sűrög-forog. Nem mindennapi látvány volt, ahogy a huszonötéves fiatal férfi, nekem háttal, póló nélkül csupán egy melegítőalsóban hangosan káromkodva forgatja a serpenyőben lévő baconszeleteket.
-Nem hiszem már el!-sóhajt fel idegesen, és arrébb csapja a serpenyőt.
A konyhában teljes káosz uralkodott, ahogy szemeimet a konyhapultra vezettem. Tálak, lábasok hevertek szanaszét, tojások megrepedve, baconszeletek, liszt és még kitudja micsoda. Nem bírtam visszafogni magam, úgyhogy ellökve magam az ajtókerettől-aminek eddig támaszkodtam,- indultam meg Louis felé.
Szótlanul kivettem a kezéből a serpenyőt, meg a villát, amitől egy pillanatra összerezzent.
-Basszus. Nem is hallottam, hogy jössz!-mondta.-Mikor keltél fel?
Egy bacont megfordítva vontam meg a vállam, majd a szemeibe nézve válaszoltam.
-Nem rég. Te?
Megvonta a vállát.
-Nyolc fele. Nem akartalak felkelteni, annyira aranyosan aludtál!-mosolyodott el.-Gondoltam csinálok neked valami reggelit..de, ez lehetetlennek bizonyult!-ingatta a fejét.
-Megcsinálom én.-néztem rá.
-De ez az én feladatom lenne!
-Csak volt. Most inkább pakolj el,-biccentettem a konyhapult felé, mire fintorogva követte a pillantásom.-én pedig befejezem, amit elkezdtél.
Sóhajtva bólintott, én pedig mosolyogva tovább forgattam a serpenyőben lévő tojásokat, és szalonnákat.