Ha Egyszer Az Életben.. (L.T)-BEFEJEZETT

73.fejezet

Jó olvasást!

Akárcsak egy öt éves kis gyerek, aki rettenetesen sérődött, én is úgy viselkedtem az ágyam szélén üldögélő Louis-val, akit hozzátenném be sem invitáltam. Elkezdtem rendezgetni a polcaimat, mintha nem is két napja portalanítottam volna le. Kupi nem volt rajta természetesen, de könyörgöm, nem akartam szembe nézni vele, annak ellenére, hogy borzalmasan hiányzott, és legszívesebben magamhoz öleltem volna. De erőt vettem magamon. Muszáj volt erőt vennem magamon.
Hálát adtam az égieknek, amiért a kórházban kapott ultrahang képet a leleteimmel együtt a fiókomba süllyesztettem, és nem hagytam ott az éjjeli szekrényem tetején. A szemem sarkából tökéletesen láttam, ahogyan kivesz a zsebéből egy aprócska, sárga üveget, amelyben a fehér bogyók hangosan csörrentek meg a mozdulatára.
Eszembe jutott, hogy a táskámban hagytam, amit otthagytam nála azon az estén, amikor megütött, és az is eszembe jutott, hogy már napok óta nem vette be egy szemet se. Összeszorult a gyomrom, ha arra gondoltam, hogy a kisbaba miatt már rá sem nézhetek a nyugtatóimra. A pánikbetegségemet magamtól kell legyőznőm, nem vehetek be semmit, mert már nem csak magamra kell figyeljek, hanem a saját babám egészségére is.
-Anie, ugye nem sírsz? - Louis hangja riasztó közelségből jött. Mögöttem állt, tenyért a hátam közepére tapasztotta, miközben nyugtatólag simogatni kezdett.
Észre sem vettem, hogy sírok, ezért is lepődtem meg, amikor az arcomhoz nyúlva forró könnycseppek nyomát töröltem le.
-Nem-mogyogtam, majd oldalra lépve kibújtam az érintése elől. Próbáltam legyűrni a mellkasomban lévő fájdalmat, és a késztetést, hogy a karjai közé ugorjak mindent, de tényleg mindent elfelejtve. Egyre nehezebben ment, amikor megpillantottam az éjjeli lámpám fényében az arcát. Nem vette észre, hogy figyelem, ahhoz túlságosan lefoglalta az ablakontúli éjszaka bambulása.
Az első dolog, amin megakadt a szemem, hogy az elmúlt napokban ismét fogyott. Dühítő látvány, és egyben szomorú, hogy akit mindennél jobban szeretsz lassan elfogy, a szemeid láttára válik porrá. Szinte lógott rajta a múlt hónapban vásárolt szaggatott farmernadrágja. A kapucnis pulóverében szinte elveszett az apró, törékeny teste. Kialvatlanságtól szürke arca, nyúzott, és sápadt volt, hatalmas fekete karikákkal a szemei alatt. A szemek, amelyek a szomorúságtól csillogtak. Többé nem ragyogtak, úgy mint előtte. Látszott rajta, hogy már napok óta nem borotválkozott, a hajára pedig ráfért egy alapos mosás, és vágás. Az én Louis-m, lassan eltűnni látszott, és nem voltam benne biztos, hogy az én lelkiállapotom megmentheti őt a sérülésektől.
-Utálom magam-szólalt meg halkan, már-már alig hallhatóan. Oldalra fordítottam a fejem, immáron az ágyamon ülve, de mégsem néztem a szemébe, amikor elszakította a tekintetét az ablaktól, hogy felém forduljon.
-Hagytam, hogy a bennem lévő harag, amit magam iránt érzek kijöjjön. Nem akartam, Anie.. - rázta meg a fejét csalódottan. - Te.. Te voltál az utolsó ember, akire valaha kezet emeltem volna.
-Pedig megtetted-mosolyodtam el keserűen, érezve, hogy a könnyek utat találnak maguknak.
-És utálom is magam-temette arcát a tenyerei közé. - Megszegtem az ígéretem, miszerint nem bántalak, és nem válok olyan emberré, mint Hemmings.
A név hallatára összeszorult a gyomrom.
-Anie, el sem tudod képzelni, hogy mennyire utálom magam, azok után, hogy kezet emeltem rád. És nyomot is hagytam, mint az az utolsó senkiházi. - pillantása a már heges alsó ajkamra siklott. Louis nagyot nyelt.
Láttam a könnyeket a szemébe, és láttam azt a mérhetetlen fájdalmat, ami a lelkében tombolt.
-Nem akarok az az ember lenni, aki elől menekülnöd kelljen, mert bántott.
-Akkor ne légy az-tártam szét a karom. - Akkor magyarázd el, hogy mi folyik körülötted. Légy egyértelmű, és ne akard, hogy haragudjak rád. Válaszokat szeretnék Louis!
-Azt nem lehet-rázta meg a fejét néhány másodpercnyi csend után.
-Miért nem? - értetlenkedtem.
-Mert ez nem olyan, amiről szeretnék beszélni.
-De én szeretném, ha beszélnénk erről  Louis, ugyanis egy csomó dolgot nem értek, ami körülötted történik, és tudtommal a barátnőd vagyok!
-Anie.. Kérlek... Meg kell értened, hogy-és mielőtt befejezhettem volna, idegesen felpattantam az ágyról.
-Nem! Nem kell megértenem! Fejezze be már mindenki, hogy úgy kezel, mint valami kisgyereket, akit állandóan védeni kell, vagy éppen fegyelmezni-böktem idegesen a mellkasába, majd csípőre vágva a kezeim indulatosan felnéztem rá nem törődve a döbbent tekintetével. - Tizennyolc éves vagyok, sok mindenen át mentem már, Louis.
Az előttem álló férfi másodpercekig nézett a szemembe, majd ellépett tőlem hatalmasat sóhajtva.
-Mindent tudni akarok, kezdve azzal, hogy ki az a Briana-fontam össze a karjaimat magam előtt. Eközben Lozis helyet foglalt az ágyam szélén, ujjait összekulcsolva maga előtt.
Szomorúan felnevetett.
-Te nem játszol a színekkel kislány-nézett rám, mire megvontam a vállam.
-Tudni akarom.
Louis bólintott, majd egy hatalmasat sóhajtva lehajtotta a fejét, és lassan, keservesen, remegő hangon beszélni kezdett.
-Miután elmentél, nem sokkal rá, egy új család költözött a városba, egyenesen az Államokból. Mi, akik folyamatosan csak dolgozni jártunk, és csak a pénz keresésnek éltünk, nem igazán érzékeltünk az egészből semmit. Azoktól hallottuk, akik hozzánk hozták szerelni az autójukat, de egyébként magasról leszartuk.
Abban az időben nem nagyon jártunk bulizni. Nem is igazán volt kedvünk, főleg, hogy Liam a padlón volt, és a kis húgunk is elment-nézett rám szomorúan, majd nagyot nyelve folytatta. - nem volt igazán életkedvünk.
Két nappal azután, amikor apám lelépett, anyám pedig hirtelen megjelent a testvéreimmel, és Dan-nel, éppen a városban voltam Zaynnel, valami alkatrészt kerestünk ahhoz a hülye motorhoz, amit fogadok megint meg kell bügykölnöm.. Már vagy két órája jártuk a plázát, amikor összefutottunk egy volt osztálytársunkkal. Bulit szervezett otthon, és kikötése volt, hogy az összes iskolatársának kötelező a megjelenés.
És bármennyire nem volt kedvünk menni, Dave-t megbántani mégsem szerettük volna, úgyhogy aznap délután megbeszéltük, hogy este nyolckor nálam találkozunk-Louis hosszan fújta ki a levegőt, majd félénken rám nézett, mire bátorítóan biccentettem egyet jelezve, hogy nyugodtan folytassa. Láttam, hogy a remegő kézfején megcsillan néhány izzadságcsepp. Ideges volt, és félt, de folytatta.
-Ott találkoztam vele először-suttogta halkan, szinte már fájdalmasan halkan. - Leöntött, és szokásához híven összeveszett velem, már akkor,  pedig tényleg nem tudta, hogy ki vagyok. Vagy fél órán át szidtuk a másikat, amikor eszünkbe jutott, hogy egy tök abszurd dolog miatt kaptunk össze. Nevetni kezdtünk, majd bemutatkoztunk egymásnak, és miután utóljára  lecsesztem a pólóm miatt, inni kezdtünk. Briana így csapódott a társaságunkhoz, onnantól kezdve pedig mindig velünk volt.
Ha dolgoztunk ott volt, ha piáltunk, ha lazultunk.. Mindig velünk volt, mintha már ezer éve barátok lettük volna. Csak nem vettem, hogy a ragaszkodása az felém irányul..
Én..Én nem vettem észre, vagy nem is akartam észrevenni, hogy Briana másképpen viszonyul hozzám. Úgy gondoltam, ez természetes ragaszkodás a legjobb barát iránt.
Bulizni voltunk május végén. A legdurvább, legatomabb buliban, amit valaha eltudsz képzelni. A pia még a falakról is, a tapétáról is folyt.
Nagyon berúgtam, Anie.. Szinte semmire sem emlékeztem, pláne nem arra, hogy, hogyan kerültem meztelenül Briana mellett-összerándultam akaratomon kívül, amit Louis észre is vett, mégsem szólt semmit.
-Lefeküdtünk. Azt mondtam, hogy ez nem akkora nagy ügy. Részegek voltunk, ostobák, és egyikünknek sem jelentett semmit. Ezek után csúnyán összevesztünk, mert Briana nem így gondolta, egy hatalmas tahó paraszt voltam szerinte, amiért kihasználtam őt. Aztán hetekig nem láttam, csak két hónap múlva, amikor megjelent az ajtóm előtt, és közölte, hogy két hónapos terhes. Először nem hittem neki, minden kamunak elmondtam, és megvádoltam azzal, hogy biztosan a pénzem akarja, bosszút akar rajtam állni, egy olyan gyerekkel, aki nem az enyém. Huszonkét éves voltam, megijedtem, kezelni pedig nem tudtam ezt a helyzetet egészen addig, amikor megkaptam anyámtól a magamét. Rávilágított dolgokra, én pedig azonnal hívtam Brianát, bocsánatot kértem, és megmondtam, hogy szeretnék részvénni a baba életében..
Én.. Én mellette voltam... De.. De annyit veszekedtünk, hogy belebolondult.. És, amikor Freddie, csak két hetes volt, valami bekattant nála..
Nem akartam, nem akartam..
-Lou, hé.. Hé, semmi baj-pattantam mellé, éppen akkor, amikor idegesen előre-hátra kezdett ringatózni, hajába pedig erősen tépni. Annak ellenére, hogy két perc alatt sokkot kaptam a hallottak után, még agyban elég ép voltam, hogy szorosan magamhoz öleljem.
Louis arcát a mellkasokba fúrta, beszélni kezdett.
-Felakasztotta magát... Miattam... Miattam, Anie! Nem voltam mellette! Ha nem hagyom magára a síró fiúnkkal, nem lépek le valami hülye indokkal akkor élne! Ez az én hibám!
Éreztem, hogy a forró könnyeim utat találtak magunknak.
Tehát Briana élt.
Freddie Louis kisfia.
Majdnem három hónapos terhes voltam, az életem romokban, a férfi, akit mindennél jobban szerettem a karjaimban zokogott. Én pedig zokogtam vele. Sírtam, mert szerettem. Sírtam, mert szomorú voltam, összezavart.
És nem tudtam, hogy az életemet jelentő férfit utoljára tartottam ilyen közel magamhoz. Ha tudtam volna, aznap éjjel nem engedem haza, hanem marasztalom.
De nem tettem.
Inkább gyászoltam a lányt, akit soha nem ismerhettem.