Ha Egyszer Az Életben.. (L.T)-BEFEJEZETT

42.Fejezet

Jó olvasást!

-Tulajdonképpen, hova is mentek?-érdeklődött Liam, szemöldökeit kíváncsian ráncolva. A fürdőszobám ajtajának támaszkodva figyelte minden egyes mozdulatom, olykor-olykor megszakítva készülődésem folyamatát egy tolakodó kérdésével.
-Fogalmam sincs.-motyogtam, miközben igyekeztem minnél gyorsabban kifesteni szempilláim, ezzel a mozzanattal teljesen befejezve a pár perce elkezdett sminkelést. De izgatottságom, mely bensőmben dúlt, sajnos kihatással volt az összes mozdulatomra. Így jobb kezem, amiben spirált tartottam annyira remegett, hogy a szempillám helyett, sajnos a szemhéjamat sikerült ellátnom egy jól látható fekete pacával.
-Bassza meg!-morogtam, és idegesen nyúltam a smink szivacsom valamint a kozmetikumokat eltávolító folyadék irányába. Mint valami pszichopata, akinek elmentek otthonról nyomtam meg a flakont így teljesen eláztattam a kis szivacsomat a sminklemosóval, amaz pedig szinte tocsogott a nedvességtől ujjaim alatt.
-Nem mondta, hogy hova visz?
Idegesen sandítottam vállam felett a bátyámra, aki kezeit védekezően emelte maga elé, miközben két lépéssel egészen a szobámig hátrált, eszelős tekintetem láttán.
-Jó, csak kérdeztem nem kell úgy nézni rám, mint akit helyben széttépnél!-rázta meg a fejét elborzadva, miközben hátat fordítva nekem sétált be a szobámba.
-Istenem, add, hogy végre leszálljon rólam!-sóhajtottam, arcomat a plafon felé emelve, hogy kívánságomról a fenti Nagyfőnököt is tájékoztathassam, annak reményében, hogy talán még meg is hallgat. Vettem egy mély levegőt, kinyitottam a szemeim és ajkaimra nyugodtságot sugárzó mosolyt erőltetve nyúltam a polcomra helyezett szempillaspirálért.

Fél óra múlva, randira készen álltam meg a nappali ajtajában apa, Cheryl valamint a bátyám előtt.
-Na?-fordultam körbe, hogy szemügyre vehessék öltözékem, amit a ma esti találkozónkra választottam ki.
Ha Lottie itt lett volna, biztosan négyszer rugdosott volna be a szobámba és parancsolt volna rám, hogy azonnal öltözzek át, mert ez így elég unalmas, hétköznapi viselet. De most az egyszer hálát adtam az égieknek, amiért Lottie későn ér haza és nem tud engem zaklatni, így magamtól öltöztem fel úgy, ahogy szerettem volna. Tudom, hogy a sima fehér, elől fűzős felsőm, farmerrel és fekete boka csizmával tényleg nem valami izgató, mégis tetszett magamon. Kényelmes, és legalább mindent takart. Most az egyszer, pedig még a hajam is tetszett, amit alaposan kitudtam vasalni, hiszen már órákkal ezelőtt elkezdtem készülődni, hogy négy órára pontosan kész legyek mindennel. Rettenetesen izgultam, talán még sosem izgultam annyira, mint abban a fél órában, Louis-ra várva töltöttem. Nem tudtam, hogy mire számítsak. Nem tudtam, hogy hová akar vinni, és azt sem tudtam, hogy mik a szándékai velem. Louis teljesen új volt számomra. Ez egyszerre volt ijesztő, és izgalmas.
-Csinos vagy!-mosolygott rám Cheryl, ajkain elismerő vigyorral.-Louis tuti leszaggatja rólad.
-Mi van?!-fordult barátnője felé Liam, döbbenettől elkerekedett szemekkel, furcsán kidagadó érrel a halántékán.
Apa kínosan vakargatta az állát, és nagyon igy tűnt, hogy minden erejével azon van, hogy Cheryl szavait minnél hamarabb kiverje a fejéből.
-Most meg mi az?! A húgod dögös.-vont vállat a barna hajú nő, karjait kissé széttárva.
-A húgom nem lehet dögös!-morogta a bátyám fejét ingatva, arcán bosszús kifejezéssel. Liam néha túlzásba viszi az állandó védelmem. Ha rajta múlna, akkor sötét kukazsákban kéne járkálnom a haverjai előtt, talán úgy egyik sem meresztené rám a szemeit.
Cheryl és Liam vitái általában eléggé szórakoztatónak bizonyulnak. Olyan apróságokon is össze tudnak veszni, mint például az időjárás. Szóváltásaik úgy öt percesek, azután két percig utálják egymást, végül eszükbe jut, hogy amúgy tökre szeretik egymást.
-Most akkor jó vagyok, vagy sem?-kérdeztem idegesen.
-Nem!
-Igen!-vágta rá Liam és Cheryl tökéletesen egyszerre, ezzel tökéletesen összezavarva és kétségbeejtve engem. Így is percekig vacakoltam a szekrényem előtt állva, azon töprengve, hogy mégis mi lenne a legalkalmasabb öltözet életem első randijára, amire történetesen életem legfontosabb személye visz.
-Apu..-néztem utolsó reményemre, aki a szokásos foteljében ülve olvasgatta a sportújságját. Vagy legalábbis próbálta olvasni, mert nem hiszem, hogy a hangzavarban, melyet a két jó madár okozott, bármit is felfogott az irományból.-Hogy nézek ki?
Geoff sóhajtva hajtotta össze az újságot és rakta le maga mellé, majd fejét az irányomba emelte. Ajkaira halvány mosoly ült ki, ahogyan tekintetét le,-fel járatta rajtam alaposan szemügyre véve az öltözékem.
Eközben én, reménykedve pislogtam felé, és magamban imádkoztam, hogy ne küldjön fel újra átöltözni.
-Gyönyörű vagy édesem!-mondta ellágyult arckifejezéssel, mire teljes egészében megnyugodtam, így végre kifújhattam az eddig benntartott levegőt.
-Köszönöm-suttogtam hálásan. Apa aprót bólintott, aztán ismét felvette az újságot, de mielőtt szétnyitotta volna fejét a két jó madár irányába fordította.
-Fogjátok be-közölte rezzenéstelen arccal, mire egy pillanat alatt kitört belőlem a nevetés, ahogy megláttam Liam durcás alakját. A lassan huszonnégy éves testvérem, nem hasonlított egy férfira sem abban a pillanatban. Leginkább egy öt éves gyermek jutott róla eszemben, aki megsértődött a szüleire, mert azok nem vették meg neki az ajándékot, amit megígértek.
Cheryl halkan kuncogva nyomott egy puszit Liam arcára, a bátyám viszont nem reagált, csupán karjait szorosan összefonva mellkasa előtt ült, és duzogott magában.
Fejemet rázva indultam a konyhába, hogy szomjamat Louis érkezése előtt még időben csillapíthassam. Az izgatottság miatt, torkom akár a sivatag, olyan száraz volt. Nem is csodálkoztam volna, ha homokot köhögtem volna fel.
A narancslevet tartalmazó dobozt magamhoz véve a hűtőből, ültem fel a konyhapultra és anélkül, hogy pohárba töltöttem volna magamnak az italból, egyszerűen csak ráhúztam egyet. Jól esően felsóhajtottam, miközben igyekeztem lecsillapítani hangos, szapora szívverésem.
-Mi az már Liam?-fordultam unottan, a konyha ajtajában ácsorgó bátyám felé.
Liam kócos hajába túrva sétált felém, majd csípőjét a pultnak támasztva állt meg, kivéve kezemből a gyümölcslevet. Példámat követve ivott bele a dobozba, az illem szó fogalmát teljesen elfelejtve tevékenysége során. Természetesnek találtam, hogy testvérem után nyugodt szívvel iszok ugyanabból a dobozból, esetleg pohárból, így ismét átvettem tőle az italt tartalmazó dobozt. De ahelyett, hogy ittam volna belőle, csak körmeimmel kopogtattam az oldalán egy szimpatikus pontot bámulva a falon.
-Idegesnek tűnsz.
Liam szavaira lassan fordítottam irányába a fejemet. Arcán halvány, kíváncsi mosoly ült, szemeiből mégis sütött az aggódalom, melyet irányomba tanúsított.
-Ennyire látszik?-nevettem fel erőtlenül.
Liam bólintott.
-A fejedre van írva, hogy amúgy rohadtul félsz a helyzettől-mosolyodott el és bökte meg kedvesen az oldalam.-Na, mi a baj?
Azt a pár korty narancslevet, gondolkodás nélkül ittam meg, majd az üres dobozt egy egyszerű mozdulattal a konyhapultra helyeztem. Sóhajtva pillantottam le az ölembe, ujjaimat szugerálva, mintha bármi érdekes dolog történne velük a végtagjaim szüntelen remegésén kívül.
-Csak nem tudom, hogy mire számítsak..-nyögtem ki halkan, szinte suttogva. -Ő mégis csak Louis..én meg..én meg én vagyok és ez tökre fura. Mármint,-pillantottam fel Liam türelmes alakjára, aki engem nézve hallgatott. -már több, mint egy hónapja járunk és még most sem fogtam fel igazán, hogy ilyen lány, mint én kell neki. És még sosem voltam igazi randin..-csóváltam a fejem szomorúan.
Aprócska csomó képződött a torkomban, közelgő sírásomat jelezve, de erősen koncentráltam, hogy egy könnycsepp se gördüljön le az arcomon. Ma nem sírhatok.
-Hogy érted azt, hogy pont ilyen lány, mint te?-kérdezte Liam szavaimat idézve, szemöldökeit a plafonig szaladtak értetlenségében.
Szemeimet lesütve válaszoltam, miközben fülem mögé tűrtem egy kósza hajtincset.
-Szerencsétlen-motyogtam.
Liam élesen szívta be mellettem a levegőt, a következő pillanatban pedig elém lépett. Kezeit a vállaimra helyezte, lábait kissé megrogyasztva, hogy gond nélkül nézhessen a szemeimbe.
-Nem vagy szerencsétlen Anie. Csodálatos lány vagy érted?-mosolygott rám biztatóan, viszont én egyáltalán nem tudtam viszonozni kedves gesztusát.-Egy csodálatosan gyönyörű, okos, kedves, értelmes, vicces erős lány, akit mindenki imád.
-Ez nem igaz..-ráztam meg a fejem, ajkaimat lebiggyesztve, mire Liam finoman megszorította a jobb vállam.
-De igen. Nincs olyan, aki ne kedvelne, vagy ne akarna a barátod lenni. Aki meg az ellenkezőjét hiszi rólad, az egy idő után biztosan meggondolja magát és azonnal a közeledbe akar férkőzni. Ha meg nem,-vont vállat.-akkor egy seggfej.
Elmosolyodtam.
Liam mélyet sóhajtott, majd a szemeimbe nézve folytatta, bár láttam rajta, hogy nem voltak ínyére a szavak, amiket kiejtett a száján.
-Louis pedig tudja mit akar. Jelenleg téged akar és ismerem már annyira, hogy tudjam nem fog egy hamar váltani. És amúgy sem kezdene ki veled, ha nem gondolná komolyan. Fontos vagy neki Szívem.
-Félek, hogy rájön,-nyeltem egy nagyot.-nem én kellek neki. Valami jobbra van szüksége, valami izgalmasra, egy olyan lányra, aki mindent megtud neki adni. És félek, hogy neki csak egy kishúg maradok a szemében, akire gyerekkorában nagyon sokat vigyázott és játszott vele..Én..én..én nem akarom, hogy ez legyen.-suttogtam erőtlenül.
-Anie..Bármilyen nehéz ezt kimondanom, és bármennyire is félek, hogy kidobom a taccsott..-fintorodott el.-Muszáj elmondanom, sőt kötelességemnek is érzem, hogy elmodjam,-itt egy hatalmasat nyelt, arca pedig furcsa grimaszba futott.-Louis szeretete irántad nem testvéri, annál sokkal mélyebb érzelmeket táplál.
-T..tényleg?-mosolyodtam el őszintén, és hiába próbálta megnyugtatni izgatott lelkemet, utolsó mondataival az éppen ellenkező hatást érte el.
-Tényleg.-biccentett, mint egy megerősítésként.
Úgy éreztem, mindjárt elsírom magam.
-Köszönöm.-borultam karjai közé, és szorosan átöleltem derekát, arcomat a mellkasába fúrva.
-Ne köszönd-puszilt bele a hajamba, szorosan tartva engem, mint aki fél elengedni. És nem is akartam, hogy elengedjen.