"Tudtam, hogy veszélyes. Tudtam, hogy nem lenne szabad. Figyelmeztettek, hogy hagyjam őt békén, ő nem nekem való, hogy csak összetöri a szívem. Ő már nem olyan, mint kiskorunkban. Ő már rég megváltozott. De a vesztembe rohantam azzal, hogy számára...
"-A magzat tíz hetes, aprócska, de egészséges. Felírok neked néhány vitamint, amit szedned kéne, hiszen fontos, hogy meg is őrizd a kisbabád egészségét. - mondta az előttem ülő doktornő, majd halványan rám mosolygott. Előre hajolva megmarkolta a combomon pihentetett, folyamatosan remegő kézfejem, és mélyen a szemeimbe nézett. -Sokkot kaptál. Szipogva oldalra fordítottam a fejem. Nem bírtam a szemébe nézni, nem akartam semmit hallani. Nem akartam ott lenni. -Anie, kérlek, figyelj rám egy percre-szorította meg ismét a kezem, türelmesen várva, hogy végre ráemeljem a tekintetem a hófehér fal helyett. A könnyeim fátylán át néztem Dr. Brooke világos zöld szemeibe. A hölgy kedves volt, megértő, és egészen fiatalos annak ellenére, hogy már a negyvenes éveit taposta. Kérte, hogy hívjam Maggie-nek, nem szeretné ha magáznám. De, lélekben addig nem jutottam el. A gondolataim folyamatosan levetítették a pár perccel előtt látottakat. Onnantól kezdve, a világ megszűnt. És talán én is. -Tizennyolc éves vagy, és ez hatalmas dolog. Egy új élet, amiért te, és a párod feleltek. Eszembe jutott Louis. Ő nem tudja. És lehet nem is fogja megtudni, mert gyáva vagyok, és félek neki elmondani. De ha belegondolok, tőle is félek. Nagyon. -Itt nincs jó vagy rossz döntés. Ez rajtad áll mit szeretnél tenni, hogyan tovább. Ha úgy döntesz nem szeretnéd a kisbabát, akkor tehetünk ellene. Foglalunk neked egy időpontot, és.. - mielőtt befejezhette volna kitört belőlem a zokogás. Éreztem, hogy a napokban magam köre épített falak szépen lassan lehullnak, és előbújik az összetört énem, ami olyan sérülékeny akár egy aprócska pillangó szárnya. Féltem, zaklatott voltam, fáradt, és nagyon nem akartam ott lenni. Talán percekig sírthattam, órákig, lehet csak pár másodpercig, de amikor Maggie a kezembe nyomott egy halom papírt, valamint egy ultrahang képet, az idő lelassult. -A papírokon rajta van minden, amit tudnod kell. Egy hónap múlva találkozunk, Anie-simogatta meg kedvesen a vállam, majd türelmesen várta, hogy szép lassan kitámolyogjak az ajtón. Fájt a fejem, és bármennyire szerettem volna bekapni néhány szem nyugtatót, tudtam, hogy a jelenlegi helyzetemben ez nem tanácsos. Tehát a lelkemben tomboló hatalmas viharral, úgy álltam ott a váró közepén, mint egy szobor. Csak álltam, és a könnyeim között néztem azt az aprócska kis foltot a kép közepén, amely az egész életemet megváltoztatja majd. Sőt, már most megváltoztatta. -Minden rendben lesz, Anie-Harry szorosan magához húzott, és hagyta, hogy teli zokogjam a mellkasát. "
Eltelt egy hét, én pedig úgy tettem, mintha semmi sem történt volna. Harry-n kívül senki sem tudott semmit, és reméltem is, hogy ez egy darabig így fog maradni. Az elmúlt napokban nem mentem se iskolába, sem pedig sehova. A házunkat egy tíz percre sem voltam hajlandó elhagyni, ez pedig durván aggódalomra adott okot mindenkinek. Apának, és Liam-nek azt mondtam, hogy már voltam orvosnál, aki szerint bekaptam egy kis vírust, amiatt olyan rossz a gyomrom. Nos, az igazság az, hogy valóban voltam orvosnál, valóban utolért az állandó hányinger, csak a bökkenő az, hogy nem egy kis vírus okozta, ami majd pár nap múlva elmúlik. A lényeg az, hogy ők bevették, nekem meg nem kellett sokat magyaráznom, és az igazamat bizonygatnom. Mostanában észrevettem, hogy rengeteget hazudozom olyanoknak, akiket szeretek. Szerintem egy mániákus hazudozó lettem. Mindegy. Majd ha lesz energiám kikérem Evan véleményét erről is. -Jó reggelt! - köszöntött Liam szerda reggel, bögréje mögül felpillantva rám. A szokásos, olajfoltos munkaruhájában volt, amiből eddig soha nem bírtam kikaparni a makacs szennyeződéseket bármennyire szerettem volna. A pult mellett ült, miközben félkezében egy közölgő bögre kávét tartott, míg szabad kezével egy magazint lapozgatott. -Jó reggelt-motyogtam, beletúrva a szanaszét álló, hosszú barna hajamba. Komotós léptekkel sétáltam a hűtőszekrény irányába, miközben elnoymtam egy mélyről jött, gigantikus ásítást. Egy pillanatig sem gondolkoztam, amikor a narancsleves doboz helyett a szénsavmentes ásványvizet markoltam meg, és öntöttem magamnak egy jókora pohárral. Ez volt az egyetlen dolog, amit most letudtam küldeni a torkomon, anélkül, hogy az ízét megérezve azonnal összehányjam magam. -Korai vagy-ráncolta a szemöldökeit, felpillantva a fali órára, amely pontosan hét óra hetet mutatott. -Nem tudtam tovább aludni-vontam meg a vállam. Fájdalmas grimaszba torzult az arcom, amikor a gyomrom szúrni kezdett. Köhintve fordítottam hátat a testvéremnek, tenyeremet pedig a hasamra simítottam, így próbálva meg tompítani a szúró érzést, amely úgy tűnt egy hamar biztosan nem fog távozni. -Anie, minden rendben? - kérdezte aggódalmasan, és tudtam, hogy ráncolja a szemöldökeit, mint egy kiskutya. -Aha, persze-válaszoltam sietősen. Két oldalt megtámasztottam magam a mosogató szélén, a szemeimet pedig szorosan behunytam. -Nem úgy nézel ki-lépett mellém, karjával óvatosan átölelte a vállam. - Gyere, ülj le egy kicsit. Nagyon sápadt vagy-felelte, majd kedvesen a nappali irányába terelt, ahol segítőkészen leültetett a kanapére, a vizes poharamat pedig a kezembe nyomta. -Köszönöm-suttogtam hálásan, majd egy jó nagyot belekortyoltam a vizembe. Liam szótlanul megrázta a fejét. -Valami nincs itt rendben. De kérlek, ne én legyek az utolsó személy az eletedben, akinek elmondasz mindent-felelte komolyan, mélyen a szemembe nézve. - Aggódom érted. Nagyot nyeltem, próbálva eltüntetni a torkomban képződött gombócot. -Anie.. Mi történt? Muszáj volt elfordítanom a fejem. Egyszerűen nem tudtam a saját testvérem szemébe nézni, pedig csak aggódott, én meg hallgattam. Az egyik legfontosabb ember az életemben ő volt, és én mégis hazudtam neki. Hazudtam neki az egészségemről. Hazudtam neki az életemről. Hazudtam neki Louis-ról, és a felrepedt számról. És végül, nem tudta, hogy terhes vagyok. -Minden rendben van, Liam. Esküszöm-feleltem elcsukló hangon. A könnyeim eleredtek, ahogy belenéztem azokba az imádnivaló kiskutya szemekbe, amelyeknek tulajdonosa mindig óvott az egész világ elől. Csak a baj az volt, hpgy kicsúsztam az ujjai közül, és megtalált a világ. Az én egyetlen csodás testvérem nem felelt semmit, csak leült mellém, és szorosan a karjaiba húzott. Aztán csak ennyit mondott. -Remélem jól van a kicsi. Ijedten néztem fel rá, mint aki rosszul hallott. Liam felvont szemöldökkel, halványan mosolyogva nézett le rám, várva a mondandóm. Felsóhajtott, karjával szorosabban húzva magához. -Valami béna ruhás oldalról jött egy kisebb csomagod, amit aláírtam helyetted, és felvittem a szobádba. Te aludtál, amikor ott voltál. Az íróasztalodra raktam a dobozt, akkor láttam meg az ultrahang felvételt, egy halom kórházi papír között. -S.. Sa.. Sajnálom, Liam-szipogtam, bánatosan fúrva a fejem a testvérem kölnijétől illatos pólójába. -Én nem haragszom, húgi. Melletted vagyok, és ha elmondod majd apának, szerintem ő is. Bár, egy kis idő, mire apa megbékél, de hidd el, hogy minden rendben lesz. Halkan felnevettem. -Miért ígérgeti ezt nekem mindenki? -Micsodát? -Hogy minden rendben lesz. De akárhányszor ezt mondja valamelyikőtök, még rosszabb lesz körülöttem minden, és már elegem van. -Anie, nem tudhatsz minden előre. Nem tudhatod, hogy milyen lesz a jövőd. -Honnan veszed, hogy nekem van jövőm? Liam nem szólt semmit, csak bánatosan átölelt, mintha ezzel elvehetné a lelkemben tomboló fájdalmat. * Lottie-t minden alkalommal kinyomtam, akárhányszor hívott. Nem szerettem volna vele beszélgetni, és a kérdéseire válaszolni, amik biztosan Louis-val voltak kapcsolatban. Louis-val hat kerek napja nem beszéltem. Ha hívott, kinyomtam. Ha SmS-t írt meg sem néztem. Amióta megütött, nem láttam őt, és annak ellenére, hogy hiányzott, nem is kértem a társaságából. Valami megszakadt bennem, talán örökre. Aznap este apa korábban érte haza a megszokottnál. Láttam rajta, hogy fáradt, úgyhogy egy sietős puszi után ki is mentem a szobájából. Az ágyamon feküdtem. Sajgó fejemet a falnak támasztottam, miközben a tenyerem automatikusan a hasamra csúszott. Meglepődtem. Miért csináltam én ezt? Pár perccel később, amikor azt vettem észre, hogy a könnyeim megállíthatatlanul folynak végig az arcomon, és mégis mosolygok, megértettem. Végre megértettem. Hiába voltam egyedül. Fájt a szívem, és hiányzott az életem szerelme. Ezeket az érzéseket pótolta az aprócska kis élet, akit már most mindennél jobban szerettem és alig vártam, hogy a karjaimban tarthassam. -Anie? - szólalt meg valaki az ablakom irányából, mire a szívem automatikusan a torkomba ugrott. Elfojtottam a sikításom, nehogy Geoff pár szobával arrébb felkeljen, és halálra rémüljön miattam. -Kincsem? Aztán a holdfényében megcsillantak azok a csodálatos kék szemek.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
