Ha Egyszer Az Életben.. (L.T)-BEFEJEZETT

65.Fejezet

Jó olvasást!

Körülöttem mindenki egyszerűen beletörődött. Beletörődött a ténybe, miszerint Louis Tomlinson nem volt sehol és senki sem tudott róla. Senki sem felelt a kérdéseimre, amelyekre választ kellett kapnom. Mintha tudtak volna valamit, vagy csak volt egy kis sejtésük az okról, Louis okáról, hogy mégis miért hagyott itt bennünket?
Miért kiabált a fogadott gyerekével, aki amúgy a mindene volt? Miért akadt ki úgy a parkolóban látottaktól? És miért tűnt el? Egyszerűen miért ment el csak úgy, anélkül, hogy bármibe is beavatott volna. Mert tudtam, hogy titkolózik, érezteü, hogy van valami amit nem akar elmondani. Valamit, aminek köze van a parkolóban látott síró párhoz.
Péntek volt. Január közepe, az idő egyre zordabb lett és talán a hangulatunk is, amin már tényleg nem akart segíteni semmi sem. Muszáj volt kicsit eljönnöm otthonról és nem a négy fal között rohadni egymagam, miközben a fejemben őrült gondolatok kergették vagy éppen ölték meg egymást. És különben is..Apa elutazott egy üzleti útra a hét elején, Liam pedig csak úgy lelépett Cheryllel valahova. A bátyámtól egy kicsit önző, szemét dolognak gondoltam, hogy pont akkor lép le amikor a legjobb barátja sehol, a húgának pedig szüksége lenne a társaságra esténként. Beletörődött ő is.
Ahogy a Niall garázsában lévők is mind, Liam is beletörődött, hogy Louis Tomlinson csak úgy eltűnt. Csak nyugodtan ültek, maguk elé meredtek, miközben halkan énekelték annak a dallamnak a szövegét, amelyet Niall játszott gitáron. És elegem volt, hogy mindenki ilyen lazán kezel mindent, mintha semmi sem történt volna.
-Ezt ugye ti sem gondoljátok komolyan?-álltam fel a kanapéról idegesen beletúrva a hajamba. A fotelekben, valamint a mellettem helyet foglalók értetlenül meredtek rám.
-Mármint?-ráncolta szemöldökét Zayn, lábait feltéve az előtte lévő dohányzóasztalra. -Hogy zenélünk?
-Pontosan-bólogattam szaporán.-hogy csak itt zenélgettek, miközbem pontosan jól tudjátok, hogy Louis már napok óta hiányzik a társaságunkból. Ti pedig úgy tesztek, mintha semmi sem történt volna!
Mindegyik fiú lehajtott fejjel ült, és Zaynen kívül egyik sem vette a fáradtágot, hogy a szemembe nézzenek. Tudták, hogy igazam van. Ők csak elakarták felejteni ezt az egészet, mintha Louis csak úgy elutazott volna. De a baj az volt, hogy Louis kurvára nem utazott el, vagy is pontosan még én sem tudtam.
-Anie..-kezdte Zayn hatalmasat sóhajtva, aztán szomorúan rám nézett.-nem tudunk mit csinálni. Nem tudjuk hol van, bármennyire is szeretnénk tudni. Te meg nem várhatod el tőlünk, hogy betegre aggódalmaskodjuk magunkat, mert az sem segít.
Elkerekedett szemekkel álltam, miközben szavait mérlegeltem magamban.
Aztán egyszerűen csak megfordultam táskámat felkapva kifordultam a garázsból és otthagytam őket.
Kint a hideg levegő azonnal megcsapta az arcom, siettségemben pedig majdnem hasra estem egy a kocsifelhajtón hagyott ostoba hóbuckában. De felőlem tornádó is lehetett volna sem érdekelt, hiszen túlságosan is mérges, csalódott és szomorú voltam. A könnyeim azonnal eleredtek, amint a járdára értem. Halkan hüppögtem, miközben sietni is próbáltam a csúszós úton.
Hogy lehet az, hogy Louis csak engem érdekel? Mintha mindenki hátat fordított volna neki, és egyedül én vagyok az, akit érdekel a holléte. Hiányzott, aggódtam érte és elképzelésem sem lehetett min ment keresztül.
-Anie..-kapta el valaki a karom, mire rémülten felsikítottam, és amilyen szerencsétlen vagyok megcsúsztam és hátra vágódtam a jeges úttesten.
-Jézusom!-hallottam meg ismerős rekedt hangot. Harry arca került a látóterembe. Aggódalmasan nyújtotta felém karját, hogy óvatosan felhúzzon a hideg földről.
-Megütötted magad?-nézett mélyen a szemebe vállaimat szorosan megragadva. Elég buta döntésnek bizonyult tőle, hogy ilyen borzalmas időben egy szál fekete pólóban, és vékony melegítő nadrágban állt előttem.
Anélkül, hogy egy szót is váltottam volna vele, lassan leporoltam magamról a havat, miközben igyekeztem nem fájdalmas arcot vágni, amint megéreztem a hátsómba, valamint a derekamba nyilalló tompa fájdalmat.
-Anie?-húzta fel szemöldökét, amikor ellöktem magamtól és táskámat felkapva a csúszós útról indultam meg előre. -Anie állj már meg!
De nem álltam meg. Könnyeim ismét eleredtek, ahogyan megindultam botladozva előre.
Aztán Harry mellettem termett és újra visszahúzott.
-Eressz már el!-sikítottam, mellkasára ütve egy nagyot. Hallottam, ahogyan fájdalmasan felnyög, de nem engedett el, szorosan tartott, és megvárta míg befejezem a hisztim, végül pedig sírva zuhanok a karjai közé.
-Semmi baj..semmi baj, An-puszilta meg a homlokom.
-Nem..ni..nincs semmi..
-De igen. Minden rendben lesz.
-Ha nem csinálunk semmit akkor nem-nyöszörögtem arcomat a mellkasába temetve.-csak ülünk és várjuk azt a kibaszott csodát! Azt a rohadt csodát, ami talán hazahozza Louis-t! De nem, mert Louis nem fog hazajönni!
Harry eltölt magától, arcán nem ült mosoly úgy, ahogyan általában. Mist komolyan nézett le rám, miközben könnyes arcomat tenyerei közé vette.
-Ne mond ezt-rázta a fejét.-Louis hazafog jönni An. Tudja, hogy mit csinál és azt is tudja, hogy miért kellett elmennie. Anie, Louis már nagyon régóta nincs jól, szüksége van egy kis időre, értsd meg. Szerinted nem hoztam volna haza már a legelső pillanatban ha tehettem volna?
Hangosan szipogva léptem el tőle, leeresztett kezeit megfogtam, ujjaimat pedig az övére kulcsoltam.
-Harry..tu..tudsz valamit, amit én nem?-suttogtam megtörten. Az előttem álló fiú lesütötte a szemeit.-Kérlek..kérlek, mondj valamit. Segíts nekem megérteni. Tudni szeretném, hogy mit rejteget előlem..ha..ha neki fáj, az nekem is.
Felsóhajtott.
-Tudom, Anie.. De Briana egy fájó pont Louis életében, és ez a fájó pont most újra visszatért.
-A szőke..a szőke hajú nő volt Briana?-nyeltem egy nagyot.
Harry szomorúan elmosolyott.
-Anie, Briana már két éve halott.
*

A szombatra áttett időpontom Etannél, kissé felesleges volt. Legalábbis én úgy gondoltam. Az, hogy csaj ültem és meredtem magam elé, Ethan pedig halkan hallgatott zenét, semmit sem segített rajtam. De legalább nem voltam egyedül. Harry jött értem nyolcra.
A lelkem, a testem, mindenem fáradt volt és nem is volt csoda, hogy amikor felértem az emeletre úgy éreztem magam, mint aki lefutotta a maratont.
A hátránya annak, hogy egyedül voltam az volt, hogy mindentől rettenetesen féltem. Az árnyékoktól, a megnyikordult lépcsőfokoktól, de még egy aprócska hangyától is. Így amikor felértem a szobám elé, azt hittem megint valamit beképzeltem magamnak. Az ember nem mindennap hall szipogó hangokat a csukott szobaajtaja mögül. Persze, hogy frászt kaptam, amikor egyedül vagyok.
Reszketeg sóhaj szaladt ki belőlem, mielőtt rátettem volna kezemet a kilincsre is nyitottam volna be a szobámba, eszeveszettül dobogó szívvel.
De, ahogy átléptem a küszöböt, a kezemen fityegő táskám a szőnyegen végezte. A szemeimbe könnyek futottak, és egyszerűen lefagytam, ahogyan az ágyamon ülő alakot néztem.
-Szívem...-suttogtam megtörten.
Aztán Louis felnézett.
Még mindig azokban a ruhákban volt, mint napokkal azelőtt. A kis lámpám fénye elég volt ahhoz, hogy szemügyre vehessem őt és még jobban összetörjem vele a szívem. Haja kócos volt, arca sápadt, és sötét karikák voltak tompán csillogó szemei alatt. Ajkai cserepesek, és szintelenek voltak.
Nem az én Louis-m volt.
-Kincsem..-súgta. Lassan felállt és megindult felém. Csak néztem, ahogyan elém botladozik, és meleg tenyereit pulóver fedte derekamra simítja.
Némán emeltem fel reszketeg kezeim, hogy rég nem látott arcát üdvözölhessem. Halk sírás szakadt ki belőlem, amint megpillantottam szemeiből kihulló könnycseppeket. Csak simogattam puha, nedves arcát és igyekeztem nem összetörni előtte.
-Segíts nekem Anie..-suttogta megtörten, szorítása erősebb lett a derekamon. Elkerekedett szemekkel néztem fel az arcára. Sírt.
Szinte már zokogott, ahogyan azt kérte segítsek neki és feledtessek el vele minden rosszat, mert csak rám van szüksége.
Kétségbeesetten, mégis éhesen csókolt, amint az ágyamra kerültünk. De erre volt szüksége, én pedig hagytam, mert mindennél jobban szerettem őt. Ő volt a mindenem, az életem, az én megtört angyalom.
Szerettem őt.
És amikor felém kerekedett, igyekeztem nem arra gondolni, hogy ismeretlen női parfüm borítja be a bőrét. De nem foglalkoztam vele, mert  én az övé ő pedig még az enyém volt...