Ha Egyszer Az Életben.. (L.T)-BEFEJEZETT

22. Fejezet

Jó olvasást!

-Megígéred nekem, hogy vigyázni fogsz magadra?-hajolt bele Liam az arcomba a vállaimat szorosan tartva. Fél tizenkettőkor apa és Liam taxit hívott a házunk elé, hogy időben kiérjenek a reptérre, és felszálljanak a  New York városába tartó repülőgépre.
-Igen Liam. Megígérem, hogy jó kislány leszek.-húzodtam el tőle, úgyanis fogása a vállaimon szorosnak bizonyult.
-És nem keveredsz baja? És ugye, nem engedsz be senkit a lakásba és..-hadarta, de Geoff kezét a vállára téve elhallgattatta.
-Fiam. Elég lesz. Menj és ülj be inkább a taxiba.-mutatott a sárga jármű irányába a házunk előtt. A taxi motorháztetejének támaszkodó, magas, pocakos, bajusszal rendelkező, ötvenes évei közepén lévő sofőr, látszólag türelmesen várakozott, miközben cigarettáját szívta, és derűs arckifejezéssel nézett végig a környéken.
Liam hatalmasat sóhajtva bólintott, és engedte el a vállam. Szomorúan nézett le a szemeimbe.
-Most mi az Liam? Nem elköltözöl!-csaptam meg mosolyogva a mellkasát.
Bátyám féloldalas mosollyal az arcán, lépett felém egyet és zárt szorosan a karjai közé. Arcomat a mellkasába fúrtam, és mélyet szippantottam az illatából.
-Csak négy nap Li.-motyogtam. Hangomat teljesen tompán hallottam.-Kibírod!
Sóhajtva megsimogatta a hátam, aztán elengedett és egy hatalmas puszit nyomott a homlokomra.
-Vigyázz magadra jó? Ha bármi baj van, akkor hívj. Vagy a fiúkat is hívhatod!-mondta.
-Fiam menj már!-lökte vállon apa.-Lekéssük a gépet, ha még négyszer elmondod ezeket neki! Tudtommal én vagyok az apja, de te mégis rosszabb vagy, mint én.-ingatta a fejét.
-Szeretlek húgi!-Liam még hátra szólt a válla felett, majd a sofőrt üdvözölve feltépte az autó hátsó ülését és beült.
-Na végre!-nézett fel az égre Geoff. Nevetve bólintottam egyet, és hagytam, hogy fél karjával magához öleljen.
-Úgy érzem nincs már mit mondanom. A bátyád mindent elmondott helyettem.-kuncogott fel.
-Igen.-biccentettem nevetve a taxi irányába nézve, ahol a bátyám valószínűleg telefonját nyomkodva görnyedt, fejét az ablaknak támasztva.
-Csak annyit kincsem, hogy tartsd be amit Liam mondott. Ha nem éreznéd jól magad egyedül, bárkit áthívhatsz, vagy bármelyik barátodhoz átmehetsz. Rendben?-nézett le rám válaszomat várva felhúzott szemöldökkel.
-Rendben.-sóhajtottam fel.
-Gyere ide kincsem! Öleld meg öreg apádat még utoljára!-tárta ki karjait, én pedig mosolyogva fogadtam el a felkérést, és hagytam, hogy mégegyszer szorosan megöleljen.
-Szeretlek kicsim.-puszilta meg a fejem, aztán még egyszer végig simítva a karomon elengedett, és a taxi felé sétált. Intett egyet a sofőrnek, aki elpöccintve a cigarettacsikket a járdára, követte apát a járműhöz.
Liam lehúzva az ablakot vad integetésbe kezdett, és addig lengette felém a karját, míg a taxi el nem tűnt teljesen a kanyarban.

Beérve a házunkba, teljesen elkapott a félreismerhetetlen unalom érzése. Minden olyan csendesnek, kihaltnak tűnt.
Ilyenkor volt az a filmekben, meg a normális családoknál, hogy az anyuka előjön valami frappáns kis ötlettel, amivel teljesen feldobná az unalmas napot. Egésznap csevegnénk, sütnénk, nyálas filmeket néznénk, amikor pedig megjön a család többi tagja, vigyorogva mesélnénk el, hogy mégis mit csináltunk ma. De erre nem látok semmi esélyt.
Anya nem volt ilyen, és nem is lesz. Olyan volt, mintha nem is itt lakott volna velünk. Nem viselkedett úgy, mintha az anyánk, és egy szerető feleség lenne. Apa szerint nem mindig volt ilyen, állítása szerint, a születésem változtatta meg. Nem mondták, de tudom, hogy engem hibáztattak mindenért, ami ebben a házban történt. Ha nem születek meg, akkor anya boldog lehetne Liam-mel, és Geoff-val.

Nem igazán tudtam mit kezdeni magammal. Lottie-t nem hívhattam, mert a bűntetés a telefonjára is kiterjedt, így a mobilját nem használhatta, az anyukáját, valamint Dan-t pedig nem szerettem volna zavarni. Perrie foglaltat jelzett, ezt furcsálltam is, hiszen a lány mellett mindig ott volt a telefonja, és azonnal felkapta még akkor is, ha csak egy SMS-t kapott a szolgáltatójától. A fiúkat pedig azért nem akartam zaklatni, mert valamiért mégis fura lett volna. Nem tudom miért, csak én így éreztem.