Ha Egyszer Az Életben.. (L.T)-BEFEJEZETT

76. Fejezet

Jó olvasást!

Két héttel ezelőtt

Mindenem nagyon fájt. Úgy éreztem magam, mintha tüzes láva folyna végig az ereimben, és lassan felperzseli az egész testem. Nem tudtam mozdítani a kezem, a benne lévő tűktől, fáztam, rázott a hideg, és közben rettenetes hányinger gyötört. Homályosan láttam, amikor kinyitottam a szemem. Körülöttem minden hófehéren, vakítóan világított. Egy kórházi szobában voltam steril körülmények között, undoritó fertőtlenítőtől szagos környezetben, amitől azonnal felfordult a gyomrom. Fájdalmasan hanyatlottam vissza az ágyra, amikor az alhasamban tűszúráshoz hasonló fájdalmas érzést tapasztaltam. És, akkor beugrott minden.
Eszembe jutott Eleanor takaróba bújtatott teste, Louis félmeztelen ábrázata. Eszembe jutott a vér, a sok vér, ami végig folyt a lábamon, és az a semmihez nem hasonlítható égő fájdalom. Könnyek szaladtak a szemembe, miközben idegesen ledobtam magamról a takarót. Kórházi hálóing volt rajtam, aminek szúros anyaga bökte a bőröm felületét, de az volt a legkevesebb bajom.
Kétségbeesetten tapogattam a pocakom, igyekezve megtalálni azt az aprócska dúdort, ahol a babám volt. De, pechemre nem volt hasam, nem éreztem most, talán a túlzott kapkodás miatt, de nem éreztem úgy, mintha a kisbabám ott lenne. A mellettem lévő szívmonitor hangos csipogásba kezdett, amikor a pánik ismét elöntötte a testem. Nem hittem el, hogy nincs többé.. Megöltem őt, elveszítettem, mert az egyetlen örömömre sem tudtam vigyázni.
-An?
A nevem hallatán ösztönösen a hang irányába kaptam a fejem. Liam, a sarokban lévő fotelek egyikében ült, és pont akkor kelt fel.
Összezavarodottan dörzsölte a szemeit, majd amint realizálódott benne, hogy mi történik, ijedten felpattant.
-Hé, hé, nyugi! Nyugi! - ölelt át szorosan, lefogva az őt csapkodó karjaimat.
Kétségbeesetten sírtam, sőt zokogtam, és egyre rémesebben éreztem magam.
Liam erősebb volt nálam, így szorosan magához fogott hátulról, a kezeimet leszorította.
-Anie! Nyugodj meg! Minden rendben, húgi! Minden rendben-suttogta nyugodtan, karjai között ringatva. Pár perc múlva a sírásom csitult. Hagytam, hogy nyugodtan, előre-hátra ringatozzon velem, egészen addig, míg a levegővételem is átváltott normálisba.
-A ba.. Baba?
Liam belepuszilt a hajamba.
-Minden rendben vele is, de most kérlek feküdj vissza. Nem kell megerőltetned magad-mondta. Óvatosan elengedett, majd a segítségével visszafeküdtem. Alaosan betakart, kérésemre pedig öntött egy nagy pohár vizet az ágy melletti éjjeli szekrényen lévő kancsóból.
Liam eközben a fotel helyett az ágyam szélére ült, hatalmas barna szemeivel engem bámult, ujjaival a fehér lepedőm anyagát gyűrögette.
-Hogy érzed magad?
Keservesen elmosolyodtam, annak ellenére, hogy a lelkem majd ketté hasadt. Megkönnyebbültem, mert a kisbabám jól van. Boldognak kellett volna lennem, de aznap, én elvesztettem a szerelmemet. A férfi, aki a mindenemet jelentette, megcsalt, átvert, és hazudott nekem. Belegondolni sem mertem, mert az úgy még fájdalmasabb volt. El sem hittem, hogy az életem néhány óra alatt fenekestül felfordult. És, újra összeomlott.
-Nem szeretnék róla beszélni-motyogtam. Liam bólintott, és nem szólt semmit.
-Apa?
-Kint van a váróban a többiekkel-mondta, miközben felállt, és megindult az ajtó felé. - Szólnom kell a Doktor úrnak, hogy felébredtél. Ha szeretnéd behívhatom L...
-Nem! - kaptam fel hirtelen a fejem. Könnyek szöktek a szemembe, ahogyan eszembe jutott az arca. Látni akartam, de mégsem. Hiányzott, de gyűlöltem is. Fájt, borzalmasan fájt, annyira, hogy legszívesebben leromboltam volna mindent magam körül.
A testvér bólintott, visszasétált, hosszú puszit nyomott az arcomra.
-Harry-t szeretném, és Lottiet.. -suttogtam.
-Rendben-szólt, azzal pedig elhagyta a szobám.
Lehunytam a szemeim, és igyekeztem mély levegőket venni, megnyugtatni magam. De hiába próbálkoztam, tudtam, hogy ez most egyáltalán nem fog menni. Sőt, túl zaklatott voltam, félő volt, hogy már megint egy mély, sötét gödörbe fogok esni.
-Margaret, miért nem találkozhatunk egy tök hétköznapi szituációban? Például a plázában-lépett be Harry az ajtón, nyomában a kisírt szemű, kócos legjobb barátnőmmel, aki könnyeit törölgetve sietett hozzám, és vont csontropogtató ölelésbe.
-Nyuszi...-suttogta.-Annyira féltem! Azt hittem, hogy te.. Te, és a baba.. Istenem! Azt hittem elveszítelek benneteket.
-Minden rendben, Lotts-suttogtam, róbálva meggyőzni őt, de tudtam, hogy nem hisz nekem. Miért is hinne? Tényleg nem úgy nézett ki minden, mintha rendben lennék.
Harry, nem foglalkozva a kényelmemmel, egyszerűen levágódott mellém, figyelve az infúzóra, meg a belőlem kiálló csövekre.
Lustán fordítottam felé a fejem, hagyva, hogy hosszú puszit nyomjon a fejem búbjára, és óvatosan, de magához húzzon.
-Maggie, veled csak a baj van-sóhajtotta drámian, mire fáradtan, de felnevettem.
-Mondtam már, hogy ne hívj a második nevemen-ingattam a fejem.
-Ez is a te neved.
-De, nem használom-ásítottam, szemeimet pedig lehunytam.
Élveztem a csendet.
Nem akarták, hogy beszéljek, ez pedig sokat jelentett. Szavaim elfogytak, csalódott, fáradt, és szomorú voltam.
Még arra emlékeztem, hogy valaki benyitott a szobámba, és Harry felállt, aztán beszélni kezdett. És meghallottam az ő hangját. Louis ott volt, de én túlságosan fáradt voltam már ahhoz, hogy bármit is mondjak neki. Hogy megkérdezzem miért tette? De erre, talán soha nem is kaptam volna normális, logikus választ. Megcsalt, és egyedül maradtam egy kisbabával.

Három nap után hazaengedtek. Három teljes nap után végre bezárkózhattam a szobámba, és a gondolataimmal maradhattam. Csak, ez nem volt valami jó ötlet.
Napokon keresztül, csak sírtam. Nem ettem, hányingerem volt. Éhes voltam, de nem ettem, mert úgy éreztem, ha egy falat is, de lecsúszik a torkomon, én menten kihányom.
Hatodik nap, Liam nem tűrte, hogy otthon maradjak,ezért magával rángatott bevásárolni. Rossz ötlet volt, mert a sorok között sétálva, előjött a tömegiszonyom, és majdnem összeestem a bolt közepén.
Vasárnap, újra egyedül voltam. Délelőtt átjött Zayn, Niall, és Harry. Zayn bocsánatot kért, mert nem szólt időben. Nem feleltem rá semmit, szerintem jobban tettem.
Felemésztett a hiánya. Nem láttam őt napok óta. Nem jött el hozzám, hogy megmagyarázza, nem kért bocsánatot, és még a hogylétem felől sem érdeklődött. El sem hittem, hogy mi történik körülöttem. Louis sehol nem volt. Eltűnt mint egy röpke gondolat, mintha soha nem lettünk volna együtt, ez pedig jobban fájt, mint bármi. Olyan volt, mint a feledés, én pedig nem tudtam feledni egykönnyen.
Bár, meggondolatlanság volt, amit tettem, muszáj volt, őt utóljára látnom.
-Anie? - suttogta remegő hangon, amikor ajtót nyitott nekem, az éjszaka kellős közepén.
Szorosan összehúztam magamon a kabátom, nyeltem egy nagyot, és igyekeztem nem elsírni magam.
Ugyan ott voltam, ahol napokkal ezelőtt. Ahol megláttam őt, egy másik nővel, ahol majdnem elvesztettem a kisbabánkat.
Fájt ránéznem.
Megviselt volt. Napok óta nem borotválkozhatott, a haja kócos volt, a ruhája gyűrött. Arca szürke volt, és kialvatlan, csodálatos kék szemei most tompán csillogtak. Az én, Louis-om, de mégsem. A szívem belesajdult a látványába, de erősnek kellett maradnom.
-Annyira.. Annyira sajnálom, Kincsem-suttogta megtörten. Fejét hihetetlenkedve rázta, mint, aki alig akarja elhinni, hogy mi történt.-Én.. Nem.. Nem akartam, ezt.. Kérlek..
Belevágtam a szavába.
-Elmegyek. - feleltem. - Elfogok menni. És arra kérlek, hogy ne keress. Hagyj engem békén, Louis.
Szemeibe könnyek futottak. A pocakomra nézett, ajkát erősen beharapva.
-Ő.. Ő az enyém.. Az én.. Az én kisbabám..
Nem feleltem. Elé léptem.
-Ég veled-suttogtam szomorúan, miközben végig simítottam borostás arcán.
Nem vártam meg a reakcióját, de talán nem is baj.
Gyalog indultam el a sötét utcán. A gondolataim, és én.
Talán sosem vérzett ennyire a szívem. De, meg kellett tennem,mert ha nem teszem meg, akkor nem zárom le. Lezárás nélkül nincs új kezdet. Nincs új élet, én pedig újat akartam. És, bármire képes voltam...