Ha Egyszer Az Életben.. (L.T)-BEFEJEZETT

62.Fejezet

Ugy latom eleg szar munkat vegzek a voteok alapjan...

Jó olvasást!

A telet nem csak az undorító hideg miatt utáltam igazán, és nem is az állandó havas eső miatt, hanem mert korán sötétedett. Fél ötkor már olyan korom sötét volt, hogyha nem égtek volna az utcasarkon a lámpák, valamint nem nem világít a telefonom képernyője akkor valószínűleg mág az orromig sem sikerül ellátnom.
Amikor elköszöntem Evan-től és a kezelés végén megköszöntem a türelmét, -amiért nem akadt ki némaságom miatt-, végre elhagyhattam a házát, és végre haza indulhattam. Egy borzalmasan hosszú iskolás nap, valamint egy még hosszabbnak tűnő két órás kezelés a pszichológusommal kissé soknak bizonyult, főleg ha még pluszban Eleanor Calder nyavalygását is el kell viselnie az embernek. Büszke voltam magamra, amiért megőriztem a hideg vérem és nem estem neki, amikor a barátomról, és az ő autószerelői képességéről áradozott nekem. Egyáltalán Louis-nak mikor volt ideje az ő autójával foglalkozni? És én miért nem tudtam róla? Hosszú perceken keresztül feküdtem a heverőn csukott szemekkel Evan irodájában és igyekeztem lenyugtatni a szervezetem. És bár Evan ma sem ment velem sokra, mégsem veszett velem össze, helyette apróságokról beszélgettünk, mint például az iskola és a tanulás. Eleanor, miután rájött, hogy Louis-tol, valamint a kapcsolatunkról nem tudok semmi rosszat mondani egyszerűen, és legnagyobb örömömre ott hagyott minket. Fél órával később az időm lejárt én pedig mehettem haza. Egyedül.
Amikor kiléptem a korom sötét utcára, a hideg januári időjárásba, azonnal megbántam, hogy nem fogadtam el Louis kedves ajánlatát miszerint eljön értem. De nem lehettem egy szemét alak és kérem meg őt, hogy aztán jól lekésse a vacsorát, ahol a nagyszülei is résztvesznek majd. Így hát egymagam sétáltam végig Wolverhampton kihalt utcáin, halkan dúdolva egy a napokban hallott dallamot, amelyet még Harry gitározott nekünk Niall-ék garázsában. Az utóbbi időben rájöttük, hogy mostanában nem gyűlünk már össze Niallék garázsában úgy, mint régen. Már nem bandázunk esténkét, miközben hallgatjuk a fiúk zenélését és esszük Mrs. Horan isteni szendvicseit. Már semmi sem olyan, mint régen és ez bántott. Fogalmam sincs arról, hogy csak engem zavart-e a dolog, de úgy láttam, mintha rajtam kívül egyedül Zayn-t viselné meg. Neki csak mi voltunk és most, hogy a barátai is eltávolodnak egymástól kissé összezuhant. Aztán a fiúk sorban jöttek rá, hogy már nem tizenévesek ideje lépniük és kitalálni valamit, felkell építeni az életüket, mert nem akarják úgy végezni mint egypárunk szülei. Tehát a munka folyamatos, a bulizás, az együtt lógás most már ritkább. És be kell látnom, hogy így van rendjén. Lottie, Dylan és én hamarosan érettségizünk, ráálltunk az együtt tanulásra, miközben a továbbtanulási oldalakat böngésztük. Áprilisig el kell döntenünk, hova jelentkezünk és milyen szakra, ami nem lesz könnyű, hiszen a jövőnk a tét, hogyha rosszul választunk akkor talán az egész életünk meg lesz bélyegezve. De a probléma nálam az, hogy fogalmam sincs mit akar kezdeni magammal. És Lottie-nak sincs. Egyedül Dylan az, aki biztosan az angol irodalommal szeretne foglalkozni, valamint az informatika sem áll az utolsó helyen nála. De vajon felveszik, ha egyáltalán megtudják mégis hányszor, de hányszor dobtak ki minket a könyvtárból? Vagy egy tanóráról..
-Végre...-sóhajtottam fel megkönnyebbülten, miután nagy nehezen kinyitottam a bejárati ajtónkat és léptem be a meleg lakásba.
Apa és Liam autója a feljáron volt, a villanyok pedig égtek, tehát mindketten otthon voltak, amit furcsálltam is, hiszen apa minden egyes nap dolgozott és alig láttam. Volt olyan hét, amikor csak hétvégente találkoztunk vele és már rettenetesen hiányzott, hogy végre csak hárman legyünk és végre úgy beszélgessünk, ahogy régen szoktunk. De erre mostanában nem igazán volt és nem is lesz igazán lehetőségünk.
-Megjöttem!-kiáltottam, miközben a kabátomat akasztottam fel a fogasra, majd szabadultam meg a bakancsomtól.
-Konyha!-hallottam Liam hangját, mire mosolyogva indultam el a helyiség felé vidáman vágtatva át a nappalin. De ahogyan beértem a helyiségbe, mosolyom azonnal lehervadt és már bántam, hogy neü maradtam még plusz egy órát Evannél.
-Te meg mit keresel itt?-néztem az bárszéken ülő anyámtól.
-Csak benéztem-szólt halkan, megeresztve felém egy óvatos mosolyt, amit egyáltalán nem viszonoztam. Mégis mit várt? Hogy majd kedvesen, türelmesen vigyorgok az arcába.
-Oh, akkor már mehetsz is-biccentettem, kezeimet összefonva mellkasom elett. Az anyámnak nevezett nő lehajtotta fejét, ujjaival a pulton lévő vizes pohárral játszadozottt.-vagy úgy gondoltad, hogy főzöl nekünk vacsorát? És leülünk, mint egy család?
-Anie..-szólt rám apa, fejét csóválva. Szemöldökeimet felemelve pillantottam a hűtőnek támaszkodó alakjára, majd a pár méternyire tőle messze álló bátyámra. Liam szemeit a padlóra szegezve állt, és nem mondott semmit.
-Mi az?-tártam szét a karom.-csak nem ezt várjátok tőle?
-Mi nem várunk anyádtól semmit, csak kérlek, ne viselkedj így-sóhajtotta Geoff.
-Mégis, hogy?-csattantam fel.-Elvárjátok, hogy jó pofát vágjak az egész rohadt szituációtól? Fogadjam el, hogy már egy rohadt hete minden egyes nap ide jön?
Anya felé fordultam.
-Egyáltalán mit akarsz tőlünk? Mit keresel még mindig itt?! Nem tetted tönkre az életünket már évvekkel ezelőtt?
A konyhaszigetnél ülő nő nem felelt, arcáról könnycseppek folytak végig egyenesen le piros szépen vasalt ingjére, amelyen csúnya sötét foltot hagyott. Nem hatott meg, nem keltett bennem sajnálatot, egyszerűen csak hidegen hagyott. És utáltam, hogy ennyire törékenynek mutatja magát, amikor erről szó sincs. Mert anya mindig id megtudta mutatni, hogy mekkora egy számító dög. Most is arra vártam.
-Tűnj el! Rohadtul tűnj el az életünkből, mert se...
-Anie Margaret Payne most aztán elég volt!
Hihetetlenkedbe fordultam apa felé, aki még sosem kiabált rám. Sosem veszekedett velem, most pedig méregtől izzó szemekkel nézett rám. Én pedig nem hittem el, hogy pont anyám miatt fog velem veszekedni. Liam továbbra is némán ácsorgott. És nem vette a fáradtságot sem, hogy megvédjen.
-Jó-feleltem dacosan, majd azzal a mozdulattal elfordultam és felrohantam a szobámba, hogy aztán az ajtót hangosan becsapva magam után elterüljek az ágyamon.
És bármennyire éreztem, hogy sírhatnékom van. A mellkasom borzalmasan fájt, mégsem sírtam. Mert egy időre elegem volt a sírásból. És igazság szerint, annyira csalódott voltam, hogy sírni sem tudtam.
*
Este tíz óra lehetett, amikor erőt vettem magamon, hogy lefürödjek. A normális ember biztosan kitombolja magát, veszekszik egy sort, üvöltözik és megver valakit. És vagyok én, aki felhívja a barátját és vele veszik össze. Louis nem tehetett semmiről, egyszerűen csak rossz pillanatomban kapott el. Nem értette, hogy miért hívom fel, amikor rossz passzban vagyok. Kétszer hülyéztem le, közöltem vele utálom és csodálkozom, hogy még nem szakított velem.
-Jó..most leteszem és ha normális leszel, akkor reggel beszélhetünk-közölte, majd kinyomta a telefont.
Aztán úgy döntöttem átnézem a történelem tételeket, majd elmentem fürdeni. Tizenöt percen keresztül álltam a forró víz alatt, miközben igyekeztem nem felidegesíteni magam és próbáltam kitisztítani a gondolataim. Nem sikerült, így inkább gyorsan megtörölköztem, felvettem Louis egyik nálam hagyott pólóját, majd úgy döntöttem ideje végre ágyba kerülnöm.
-Mit akarsz?-morogtam, amikor megpillantottam az ágyam szélén ülő, félmeztelen Liam-et. Csupán melegítő alsót, valamint zoknit viselt. Haja kócos volt, arca fáradt és már ideje lett volna egy borotválkozásnak részéről.
Nem felelt, helyette ujjait babrálta ölében. Én pedig nem zavartatva magam, fésülködtem meg, kentem be az arcom, majd az íróasztalomhoz lépve emeltem fel a gyógyszeres üvegem, amikor megszólalt.
-Tudom, hogy szar ez az egész helyzet-mondta halkan.
Vállam felett néztem rá, majd visszafordultam a kezeimben tartott üveget visszaraktam a helyére.
-Nem. Nem tudod, hogy mennyire szar a helyzet. El sem tudod képzelni-ráztam a fejemet.
-De igen Anie. Ne felejsd el, hogy én is éltem vele-bólintott
Felfordultam.
-Éltél vele, amikor nem volt egy alkoholista, drogos, undorító lény. Akkor éltél vele, amikor apáék szerették egymást, amikor szeretett téged. Mert téged szeretett, velem ellentétben-mosolyodtam el keserűen.
-Anie..-nézett rám szomorúan.
-Ne!-tettem fel a kezem megállítva őt.-ne kezdjétek el, oké? Csak egyszerűen ne várjátok el tőlem, hogy megbarátkozzak azzal a tudattal, hogy ismét itt van!
-Senki sem kér tőled ilyet.
-De Liam, pontosan ezt várjátok tőlem! Hogy tűrjem meg őt a közelemben!-túrtam bele idegesen a hajamba.-De ez nem fog megtörténni!
-Tudom-bólintott megértően.-én sem szeretem, hogy itt van..
-Mégis úgy teszel! Úgy teszel, mintha örülnél neki, és elvagy vele egy légtérben. Apa is pontosan ezt csinálja. Beadjátok nekem, hogy mennyire nem örültök neki..aztán..aztán tessék!
-An..ő mégis csak az anyánk..
Nem hittem el amit mond.
Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy pont Liam, aki legjobban megvetette anyánkat, pont ő mondja ezt.
-Nem!-kiáltottam idegesen, és a várva várt könnyek is megérkeztek.-Nekem ő nem anyám, ő nekem soha senkim sem volt! Te szeretheted, te ragaszkodhatsz hozzá, de én sosem fogom! Apa emlékszik a régi jó dolgokra, amikor együtt voltak és te is biztosan szívesen emlékszel vissza, hogy mennyire szeretett téged anya! De én nem. Én sosem kaptam tőle szeretetet, velem sosem bánt úgy, mint veletek! Talán az apámat, akit sosem ismertem és nem is fogok...de őt is jobban szerette, ha már képes volt elhagyni titeket. És vele éltem....kurvára vele éltem három évek keresztül és mégcsak elkéozelésed sem lehet, hogy mit éltem át! Nem tudtok semmit! Nem értetek semmit! És elegem van ebből!-téptem bele két kézzel a hajamba, miközben zokogva lecsúsztam a földre. Hátamat az iróasztalomnak támasztva sírtam, a mellkasom pedig majd kiszakadt a helyéről.
Aztán Liam leült mellém, az ölébe húzott és szorosan ölelt a mellkasához, miközben hagyta, hogy kiadjam magamból az egész hetek frusztrációját.
Kész voltam, ismét.
*
-Liam..
-Igen, húgi?
-Al..alszol velem?
-Nincs Louis szaga a lepedődnek ugye?
Fáradtan felnevettem, majd hagytam, hogy felemeljen és lefektessen az ágyamra. Szokásosan a falhoz húzodtam, míg Liam kényelmesen el nem helyezkedett, aztán szembe fordultam vele és összekulcsoltuk az ujjainkat.
-Hiányzik a húgom-mosolyodott el szomorúan.
-Nekem a bátyám-suttogtam.
-Itt vagyok.
-Tudom.
-Anie?
-Igen, Liam?
-Szeretlek, tudod?
-Én is szeretlek, Liam-húzodtam közel hozzá, fejemet csupasz mellkasára fektettem.
-Jól vagy?-puszilt bele a hajamba.
-Igen.
-Nem, Anie nem vagy.
-Nem vagyok-motyogtam.
-De jól leszel..tudom..-szorította meg a kezem.

Bíztam benne...