Ha Egyszer Az Életben.. (L.T)-BEFEJEZETT

67.Fejezet

Jó olvasást!

-Jézusom, Anie!-sipította a legjobb barátnőm, ijedten arrébb ugorva.
Térdre estem a vécékagyló előtt és egyáltalán nem érdekelt az éles, fájdalom, amely a térdeimbe nyilallt, valamint az államba, amivel sikeresen megfejelt a porcelánból készült peremet.
A gyomrom egésznap úgy háborgott, mint a tenger. Már lassan két hete lesz, hogy nem tudok meginni egy pohár vizet, anélkül, hogy ki ne hánynám. És már kezdett idegesíteni ez az egész helyzet. A reggeleimet minden egyes nap a fürdőszobám padlóján kezdtem, aztán igyekeztem valahogyan összevakarni magam. Nehezen ment, főleg, hogy a fejem állandóan szétakart szakadni és bármilyen gyógyszert is vettem be az nem használt én pedig egész álló nap fetrenghettem az iskolapadban vagy éppen ahol találtam magam.
Ijesztő, hörgésszerű hangok törtek fel belőlem, miközben kiürítettem a gyomromban lévő fél pogácsát, amit kora reggel letudtam a torkomon erőltetni. Éreztem, ahogyan Lottie az aprócska tenyerét a remegő hátamra simítja és bár tudtam, hogy nem igazán van ínyére az egész helyzet én felettébb hálád voltam abban a pillanatban, amiért velem volt.
-Jobb?-kérdezte halkan, szanaszét álló hajamat egy gyors kontyba fogva izzadt tarkomon.
Remegő ujjakkal engedtem a vécészésze peremet, majd ügyetlenül felnyúltam és egy mozdulattal lehúztam a "problémám".
-Úgy érzem magam, mint akit elütött egy busz..-mogyogtam fáradtan, tenyeremet a még mindig fájó hasamra szorítva. Szorosan behunyt szemekkel vetettem hátra a fejem a hideg csempének, közben igyekeztem mély lélegzeteket venni és nem arra gondolni, hogy már megint milyen hányingerem lett két teljes perc alatt. Hangosan nyöszörögve hagytam, hogy Lottie az általa bevizezett zsebkendőket a homlokomra helyezze, majd helyet foglalt mellettem.
-Nem vagyok lázas...-motyogtam értetlenül a fejemre mutatva.
Vállat vont.
-Tudom, de olvastam valahol, hogy ez ilyenkor jó. Ugye tényleg bevállt?
-Nem. Nagyon nem.
Barátnőm, a bátyához hasonló kék szemeit rámemelte és fürkésző tekintettel bámulni kezdte az arcom. Legszívesebben rászóltam volna, hogy ne tegye mert borzalmasan nézek ki a sápadt arcommal és a szemeim alatt lévő karikákkal. De nem volt elég energiám.
-Anie..már..már lassan három hete, hogy rosszul vagy.. nem lehet, hogy te..
-Nem-szakítottam félbe, határozottan megrázva a fejem, ami nem bizonyult elég jó ötletnek, ugyanis szédülni kezdtem. -Nem vagyok terhes.
-Akkor mi ez az egész? Mert ez nem normális dolog..
Behunytam a szemeim megpróbálva egy kicsit csillapítani a szédülédem és a hasogató fejfájásomat, ami szüntelenül jelen volt és egy pillanatra sem akart békén hagyni.
-Emlékezz vissza, hogy nyugtatókat szedek, Lottie. A nyugtatóknak pedig erős mellékhatásuk is van-morogtam, miközben kezemet a hideg csempének támasztva próbáltam felállni. Lottie azonnal mellettem termett és óvatosan felsegített, majd elvezetett a mosdókhoz. A hideg vizet megeresztve azonnal egy adagot fröcsköltem a felforrósodott arcomba, majd a tarkómat is megmostam egy kicsit. Anélkül, hogy belenéztem volna a tükörbe kötöttem fel a hajam egy copfba és mostam ki a számat.
-Jó, mert nem igazán örülnék, ha te is azon emberek közé tartoznál, akik tizennyolc évesen elrontják az életüket-felelte komoran a tenyerembe nyomba egy bontatlan csomag rágógumit, amit a fekete kézi táskájából halászott ki.
Vagy hármat a számba dobtam, hogy valahogy eltüntessem ezt a borzalmas szájízt.
-Nem tervezek gyereket még úgy...tíz évig-biccentettem határozottan.
-Ha olyanok vagytok a bátyámmal, mint a nyulak, akkor ezt a tervet el is vetheted úgy..két éven belül.
Szemeimet forgatva követtem őt ki a mosdóból egyenesen a zajos folyosóra. Elkezdődött az ebédszünet, az összes barom diák pedig az étkezőbe vonult. Kivéve minket. Dylannek, Lottienak és nekem nem hiányzott a sok ember a hangos környezet és maga a számunkra egyáltalán nem barátságos légkör. Így a szokásos helyünkön az udvaron találkoztunk.
-Mi tartott eddig?-tárta szét karjait Dylan. Az egyik asztal tetején ült, egyik kezében egy fél hamburgert tartva, amit a büfében vásárolhatott. Kockás piros inge alatt lévő fehér pólóján egy jókora adag ketchup folt díszelgett. Gonosz voltam és nem szóltam neki, kíváncsi voltam mikor veszi észre és kezdi szapulni az égieket. -Már vagy tíz perce rátok várok.
-Anie a hibás-felelte Lottie helyet foglalva Dylan jobb oldalán, táskáját az ölébe húzva.-Behányt.
Dylan fintorogva emelte rám a tekintetét, miközben undorodva lenyelte a szájában lévő falatot.
-Úgy csináltok, mintha valami hatalmas dolog történt volna. Ti sosem hánytok?-vontam fel a szemöldököm, kihalászva a táskámból a reggel vásárolt ásványvizem, valamint az otthonról hozott almám.
-Okát nem tudod pontosan, hogy miért hánytál. Alap, hogy ezt nagy dolognak veszem-Lottie komolyan nézett rám, mielőtt egy nagyot harapott volna a sonkás szendvicséből.
-Befejeznétek?-morogta Dylan idegesen bámulva minket.-Enni próbálok.
-Bocs-mogyogtam és én is helyet foglaltam mellette. Aprókat harapdáltam a zöld almából, még véletlenül sem kétszer rágtam meg hanem inkább többször.
-Tanultatok matekra?
-Sosem tanulok matekra-felelte Lottie a szemöldökét ráncoló Dlyanre nézve.-Nem gondolod, hogy ostoba kérdés?
És természetesen, Dylan azonnal kontrázott.
-Nem gondolod, hogy ez egy ostoba hozzáállás? Mégis, hogyan tervezel leérettségizni, ha a matekkönyved tanulmányozása helyett inkább a hajaddal foglalkozol?
-Leszállnál már a hajamról te vadbarom?!-sipította a lány, halvány rózsaszín tincseit védelmezve.
És ez egészen becsengetésig ment. Amikor meghallottam a jelzőt én voltam az első aki gelpattant a vas asztalról és hagytam magára a még mindig egymást szapuló párt. Szerencsére már mindenki a termeik felé vonult így alig volt néhány diák a folyosókon. Hátam mögött a veszekedő barátaimmal fordultunk be a sarkon és indultunk fel az emeletre. Ahogy felléptem az utolsó lépcsőfokra éreztem, hogy a gyomrom hatalmasat bukfencezik. Az alhasamba éles fájdalom nyilallt, amitől összegörnyedtem álló helyzetemben.
-Anie?-lépett mellém Lottie, aggodalmasban bámulva az arcomat.-Mi a baj? Jézusom, tiszta fehér az arcod!
Dylan mellénk sietve karolta át a derekam és vezetett az egyik terem ajtó mellett lévő padhoz és ültetett le azonnal.
-Mit érzel?-guggolt le elém a legjobb barátnőm, apró tenyereit a szakadt farmerom borította combomra simítva.
Halkan nyöszörögtem a fájdalomtól, a szemeimben képződő könnyek végig szánkáztak az arcomon. Borzalmasan fájt.
-A hasam..-suttogtam alig hallhatóan.
-Dylan, most azonnal hívd fel a bátyám!-kiáltott hátra a válla felett. Dylan biccentve vette el Lottie táskáját és nyúlt a mobil után.
Aztán hirtelen hányingerem lett.
-Lotts...-fújtam ki a levegőt élesen, erősen szorítva a lány felkarját. -mosdó..
-Oh, atyám!
Botladozva, tenyeremet a számra szorítva siettem a mosdók irányába, ahol erősen csaptam ki az ajtót. Ismerősként fogadtam már a vécészészét és nem is csodálkoztam volna, ha másnapra a térdeim kék-zöld színben pompáznának.
*
Harry ölében kuporodtam össze, miközben sírva markolásztam a pólóm anyagát. Az egész testem egy fájdalom volt, veszélyesen bűzlöttem a hányadék szagtól és féltem, hogy bármelyik pillanatban elájulhatok. Úgy éreztem magam, mintha egy béna körhintán lennék, ami sosem akar megállni.
-Vedd már fel te seggarc!-üvöltötte Zayn a kezében lévő telefonba.
A családom nem volt otthon, aki pedig az életemet jelentette nem vette fel a telefont.
-Lou..-sírtam, arcomat Harry mellkasába nyomva.
A göndör hajú fiú torkát hangos sóhaj hagyta el, miközben szorosan magához ölelt. Idegesen káromkodott, átkozta az összes rokonom, beleértve a bátyámat is.
-Nem veszi fel-morogta Zayn.
Én pedig hangosan sírtam fel a fájdalomtól, mielőtt gyomrom tartalma a fából készült padlón végezte volna.

Az volt az első alkalom, hogy Louis Tomlinson nem volt mellettem, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá...