ꜱᴇᴏᴜʟ ʀᴜꜱʜ ✓

21. Fejezet

Narae

Céltalanul sétálgatok a lakásban, már legalább négyszer fel és le mászkáltam a lépcsőn, keresem a helyem. Takarítok, elterelem a gondolataimat, igyekszem nem Jeongguk szavait lejátszani magamban egymás után századjára is. Mocskos módon felhúz, nem találom bennük az értelmet. Vagyis de, értem én, mit akart mondani és fel is fogtam, viszont olyan szinten megalázó, hogy nem akarok rágondolni.

Az egész úgy jön le, mintha én akaszkodtam volna rá. Ő meg, pontosan amitől féltem, azért viselt el, mert sajnált. A rohadt egyezségük miatt keltette bennem azt az érzést, hogy bízhatok benne. Az egésznek egyszerűen semmi értelme. Nem találom az elejét és a végét, nem áll össze.

Kimegyek a műhelybe, ott sincs mit pakolnom, apa mindent a helyére rakott előző este. Most nagyon bánom, amiért a szüleim még nem értek haza. Céges rendezvényen vannak, pedig örültem volna, ha legalább ők nyüzsögnek körülöttem. Megint ott lyukadok ki, hogy leülök tanulni, viszont a műszaki rajznál ismét elakadok. Ebből bukás lesz, méghozzá óriási. Minden más tárgyam rendben van, ez kifog rajtam.

Fél kilenckor az ágyamban vergődök, immár tiszta ágynemű között és fontolgatom, hogy küldök egy üzenetet Jeongguk-nak. Valami olyasmit, miszerint tévedett velem kapcsolatban, nem látok többet bele abba, ami köztünk van és szánalmas, mennyire próbálja eltúlozni az érzelmeimet, amikről halvány lila gőze sincsen. Elvetem az ötletet, lemegyek a konyhába, előszedek a szekrényből egy zacskó gumicukrot, levetem magam az asztalhoz és kibontom a zacskót. A gumicukrok béka formájúak. Édes Istenem, komolyan? Bosszant, méghozzá nagyon, izzanak az ujjaim azért az üzenetért, jó mélyre akarom ásni az önteltségét, hogy véletlenül se fordulhasson meg a fejében innentől kezdve, ami a mai napon. Nem alázhat meg még egyszer ennyire.

„Csak tudatni szeretném veled, hogy ennyire még az én ízlésem sem kapott ficamot. Eszem ágában sincs többet feltételezni rólad. Felejtsd el, amiket mondtam neked korábban, a bizalmat pedig leredukáljuk arra a szintre, mikor megismertük egymást. Remélem, te is tudod, hogy az a nullával egyenlő."

Elküldöm ezt neki, várom az elégedettség érzését, de csak nem jön. Még a fél zacskó gumicukor elfogyasztása után sem. Jeongguk hamar válaszol. Ahhoz képest, hogy állítólag már nem érdekel, elég gyorsan megnyitom az üzenetét:

„Láttam, amit láttam. Úgy néztél rám, ahogy szeretném, ha rám néznél."

Mi van?

„Te szeretnéd? Délelőtt nem ezt mondtad. Hány személyiséged van? Eddig minimum hármat számoltam."

„Nem akartalak megbántani. Ahogy azokat a szavakat sem gondoltam komolyan. Az Őrangyalod nagyon figyel és óv téged, de emiatt ne legyél rá mérges!"

A képernyőre meredek, hátha összekuszálódnak a szavak és más értelmük lesz. Az Őrangyalom? Ó, hogy az a... Hoseok-ról beszél. És ne haragudjak rá? Fogom a zacskó gumicukrot, visszarakom a szekrénybe és idegesen írni kezdek, miközben megindulok az emeletre.

„Ti, férfiak, azt hiszitek, megszabhatjátok egy nőnek, mit érezzen. Ledegradáló ez a viselkedés, az meg szánalmas, hogy hagyod Hoseok-nak, hadd szóljon bele abba, ami nem az ő dolga. Ha zavar, amiért igenis közelebb engedtelek magamhoz, akkor tartsd meg a három lépés távolságot és ennyiből is tudni fogom."

Így, hogy tulajdonképpen bevallottam és megerősítettem azt, amivel nekem esett a pályán, még inkább frusztrált vagyok. Lenémítom a telefonom, zuhanyzás után sem nézem meg, írt-e Jeongguk valamit. Az sem érdekel, ha Hoseok keres. Megint egy újabb okot adott, hogy haragudjak rá, nem érdekel, jó szándék vezérelte-e, vagy sem. Az én érzéseimről én döntök.