ꜱᴇᴏᴜʟ ʀᴜꜱʜ ✓

33. Fejezet

Narae

Másnap reggel az eső kopogására ébredek. Hangosan verdesi a tetőt, mennydörgés csatlakozik hozzá és a villámok fényei is beszűrődnek a függönyök mögül. A nyár elmúlása kicsit erősebben mutatkozik meg itt Tokióban, kíváncsi lennék, vajon Szöulban ilyen zivatar van-e. Yoongi-t és Jimin-t ismerve ezt a nedves aszfaltot minden lehetőségnél ki fogják használni.

Jeongguk mocorog mellettem, álmában motyog valamit, majd a hátára gördül és tovább alszik. Ránézek az ágy melletti szekrényen lévő órára: negyed nyolc. A srácok már biztosan elindultak ide.

A mellettem alvó fiút nézem. Nincs rajta póló, bal keze a feje fölött pihen, a bal lábát szintén kissé felhúzta. Ez egy kényelmes póz, én is szoktam így aludni. Mikor átjárkálok Hoseok-hoz és így fekszem, általában sikerül kitúrnom a saját helyéről és volt rá példa, hogy a földön találtam rá. Jeongguk-ot a takaró a derekáig fedi, ennél szebb látványt aligha nyújthatna. Reggeli merevedése van, úgy vonzza a tekintetem, mint a mágnes. A kezem pedig önkéntelenül is mozdul felé, a tegnap este történteket már kora reggel szeretném megismételni. Ám amint hozzáérek a takarón keresztül, Jeongguk telefonja megcsörren az éjjeli szekrényen. Elkapom a kezem tőle, de nem elég gyorsan. A telefoncsörgésre kvázi felriad és látja, ahogy távolodnak az ujjaim az ágyékától. Álmosan pislog párat, gyorsan a telefonjáért nyúl, majd fogadja a hívást. Japánul beszél, egy szavát sem értem. Cserébe viszont nagyon szexi, el tudnám hallgatni egész nap.

- Megzavartalak valamiben? – kérdezi sunyin mosolyogva, csukott szemmel gördül felém. – Mi volt a terved?

- Semmi.

- Ha te mondod, Rae – magához ölel, hozzám nyomja a csípőjét. – Bár úgy kelhettem volna, hogy megérintesz!

- Felébresztettelek volna.

- Ez benne a lényeg. Ennél kellemesebb ébresztést nehezen tudnék elképzelni – puszil a nyakamba, a dereka köré fonja a jobb lábam, hozzá préselődöm. – Később társaságunk lesz. Úgy értem, még azelőtt, hogy Hoseok, meg a többiek ide érhetnének. Pár japán barátom tud az itt tartózkodásunkról, hallották, hogy tegnapelőtt és tegnap is a pályán jártunk. Szeretnének találkozni velünk.

- Velünk? Szerintem csak veled.

- Nem, nem. Velünk. Mondtam nekik, hogy itt vagy velem, mire azonnal lecsaptak erre a lehetőségre.

- Azonnal?

- Így van. Kíváncsiak rád. De, ha te nem szeretnél találkozni velük, szólhatok nekik...

- Dehogy! Szó sincs róla. Csak fordítanod kell, mert én nem értek japánul.

Jeongguk kezei felkúsznak a hátamon, a tarkómat cirógatja az ujjaival.

- Ez a legkevesebb. Átjönnek dél körül, nem fognak sokáig maradni. A League of legends az életük, ha nem játszhatnak egy nap minimum tizenöt órát, akkor az a nap számukra nem produktív. Vagy inkább tizennyolcat. Agyzsibbasztóak tudnak lenni.

Összebújva fekszünk még egy kicsit, de kénytelenek vagyunk felkelni. Vendégeink lesznek és semmi sincs itthon, nem tudnánk mivel megkínálni őket. Jeongguk kimászik mellőlem az ágyból, csalódottan fordulok a fal felé.

- Duzzogsz? – az ajtóban állhat, hallom a hangján, hogy nevet. – Keresztülhúztam a számításaidat?

- Talán.

- Ezt szomorúan hallom – visszajön az ágyhoz, fölém támaszkodik. – Ki foglak engesztelni, ezt megígérhetem.

Összerándul az ölemben lévő összes izom erre a kijelentésére.