ꜱᴇᴏᴜʟ ʀᴜꜱʜ ✓

56. Fejezet

Narae

A lelki állapotom az elkövetkezendő napokban olyan, mint a szélvihar. Egy tornádóra hasonlítok és mindenki, aki a közelemben van, olyan, mintha szembe jönnének velem, méghozzá nyílegyenesen. Márpedig ha nem látod mozogni a tornádót, az azt jelenti, hogy feléd tart és le fog tarolni, ha nem menekülsz.

Sokszor úgy érzem, nem bírom kezelni a hirtelen rám törő dühöt. Reméltem, hogy a Dae-Jung irodájában töltött, közel három órás konzultáció valamelyest kiüríti a fejem, de az csak átmenetileg volt segítség. Nehezen alszom, az étvágyam jócskán lecsökkent és nincs türelmem emberi kapcsolatok kialakításához. Pontosabban mondva, nem merek mások szemébe nézni. Nem megy, nem bírom megtenni. Dae-Jung sokszor elmondta, sőt azóta is, ha telefonon keresztül beszéltünk pár percet – amire minden egyes nap igényt tart - , hogy mindezt csupán a harag szüli, amit nekem kell tudnom legyőzni. A fordított esetet nem említi, mint lehetséges opció. Szerinte nem a harag fog győzni, hanem én. És mindent elkövetek, hogy ezt én is így lássam. Ám néha...

- Rae, betettem a kaját a hűtőbe – hallom Jeongguk hangját az ajtó másik oldaláról. Kizártam őt a szobából. – Kérlek, egyél valamit! Hamarosan visszaérek, jó?

- Jó.

...ez egyszerűen lehetetlennek tűnik.

Négy nap telik el így, ám a történtekről a szüleimnek továbbra sincs halvány fogalmuk sem. Akik engem a leginkább megszenvednek, az Jeongguk, Hoseok és Taehyung. Nari is időnként keres, de egy üzenetére sem válaszoltam eddig.

Amikor Jeongguk elmegy itthonról – ami nem sokszor történik meg - , általában az ágyban fekszem, vagy a konyhában forgolódom és sütök. Az utóbbi tevékenységem a kellemesebb, Jeongguk arcán ilyenkor mindig valami megkönnyebbülésfélét látok, sőt azt is megjegyzi, milyen jó látni, hogy ilyen otthonosan mozgok nála. Hiszen vele élek. Hozzá költöztem. És mégis megesik, hogy kizárom a hálószobából. Kizárom a közvetlen környezetemből, elbarikádozom magam tőle. Az érintésnek most új fogalma van. Ahogy a csendnek és a türelemnek is. A négyből három nap viszonylag csöndben telt el. De az a bizonyos negyedik egy újabb mélypont volt. Egy a sok közül.

- Rae! – nem az a halk, puhatolózó kopogás hallatszott a fürdőszoba ajtaján, mint amit Jeongguktól megszoktam. Dörömbölt. Méghozzá jó oka volt rá. – Nyisd ki az ajtót!

Felkaptam még egy félig üres flakont és egyenesen az ajtóhoz vágtam.

- Kérlek szépen! – Jeongguk mindig igyekszik nem pánikba esni, ha rosszabbodik a kedélyállapotom. De aznap megijesztettem. – Elég lesz! Gyere ki, vagy engedj be és beszéljünk!

Komolyan félt. A hangjából kicsendülő riadalomtól még az emlékek hatására is le kell hunynom a szemem, két kézzel ölelem körbe magam az ágyon fekve.

Folyt a hideg víz, a testem reszketett, a szívem viszont dübörgött. Esztelenül, fékevesztetten ugyan az a néhány sor ismétlődött a fejemben, azokat a képeket láttam magam előtt, amiket Dae Jung mutatott. Amiket Namjoon készített. Amikkel tönkretett, bemocskolt. Egymás után kaptam fel a tusfürdős és samponos flakonokat, a falnak, majd a tükörnek dobáltam őket. Azt akartam, hogy az emlékek tűnjenek el. Fájt, rettentő fájdalmat éreztem. A lelkemben okozott kínt próbáltam enyhíteni.

Betörtem a fürdőszobában lévő tükröt. Ököllel ütöttem bele, mert a samponos flakon nem bizonyult elég keménynek. Kétszer ütöttem, Jeongguk mindkétszer üvöltött.

- Nem megoldás! – hallottam a hangját, ekkor már nem csapkodta az ajtót. – Azzal, amit csinálsz, Rae, csak azt éred el, hogy Namjoon fog győzni. Ezt akarod? Mert ő tönkre akart tenni téged és tessék!