ꜱᴇᴏᴜʟ ʀᴜꜱʜ ✓

22. Fejezet

Narae

A hazáig tartó út alatt egyszer sem állunk meg. Hoseok megmondta, hogy ma este fogják megbeszélni Namjoon-nal a Szöuli hajsza útvonalát, tehát ott lesz nála a garázsban. Ez egyet jelent azzal, hogy én viszont nem leszek ott. Jeongguk nem hívott fel út közben, de végig szorosan mögöttem jött és volt egy szakasz, ahol tarthattunk egy kisebb versenyt. Ő győzött, csak azért, mert szemből jöttek és nem maradt időm előzni.

Elköszönök a többiektől, mikor a garázshoz érünk. Arra számítok, hogy a szüleim már otthon lesznek és tudok velük beszélni. Az elmúlt pár napban ez igencsak elmaradt és tudom, mennyire kíváncsia a felkészülésemre. Aggódnak, épp ezért szeretik tudni, hol tartok. Apa még azt is felajánlotta, hogy csinál nekem egy akadálypályát az utcában, de végül arra jutottunk, ennek a gesztusnak a szomszédság egyáltalán nem örülne. Úgyhogy megnyugtattam, hogy máshol és máskor kerítünk rá sort, apa pedig örült, amiért bevonom őket is a gyakorlásba.

Ahogy a ház elé érek, azonnal meglátom a felhajtónkon álló Mercedest. Mintha a bent ülők csak arra vártak volna, hogy felbukkanjak, Seokjin kiszáll a kormány mögül. A gyomrom elkezd görcsbe zsugorodni, lefagyva nézem, amint kisegíti Namjoon-t az anyósülésről és beleülteti a kerekesszékébe. Ezért nem voltak ott a garázsnál, mikor visszaértünk. Engem vártak, méghozzá a házunk előtt.

Az első gondolatom az, hogy felhívom Hoseok-ot. Vagy Jeongguk-ot, igazából mindegy, csak valakit, aki ide tud jönni és meg tudja akadályozni, ami készülőben van, akármi is legyen az. Aztán bevillan, mit mondott Seokjin aznap reggel, amikor lebuktam, hogy Hoseok szobájában bujkálok előlük. Nem menekülhetek folyamatosan a múlt elől, egyszer szembe kell néznem vele. Ennél jobban nem is kényszeríthetnének rá. Felnézek a házra, majd a két férfira, akik kíváncsian szemlélnek a Mercedes mellett várakozva. Itt lakom. Jogom van bemenni, ha úgy látom jónak és őket kizárhatom. Nem jöhetnek be, az magánlaksértés. Ezzel a nem eléggé nyugtató gondolattal fogom magam és kiszállok a kocsiból.

Nem árthat nekem, nem tehet semmit. Kerekesszékben van. Mégis mi baj történhetne?

- Nana gyönyörű, mint mindig - mondja Namjoon, az elismerés őszinte a hangjában. Kiráz tőle a hideg, rá akarok kiabálni, hogy fogja be a száját és ne mondjon ilyeneket. - Látni akartalak. Mindig elfutsz előlem.

- Én legalább tudok futni - csúszik ki a számon, erre Seokjin felháborodottan fújtat, Namjoon viszont jóízűen elneveti magát.

- Az való igaz, mást sem csináltál az elmúlt nyolc évben, csak futottál. De miért is?

- Megtudhatnám, mit kerestek itt? Hoseok már a garázsban vár rátok - tisztes távolságot tartok, közelebb vagyok a ház bejáratához, mint Namjoon-hoz.

- Hogy megy a felkészülés, Nana? Úgy érzed, készen állnál a Szöuli hajszára, ha az holnap lenne?

- Ezt egy szervezőnek nem kell tudnia.

Magamat is meglepem, milyen könnyedén szólok vissza és adok választ a kérdéseire, de közben tudom, ha bejutok a házba, ki fogok akadni.

- Akkor nem értem, Hoseok miért tudhatja - Namjoon összefonja az ujjait maga előtt, ránéz a Skyline-ra. - Hát, végül is megkaptad, amire mindig is vágytál, nem igaz?

- A Skyline nem az enyém és nem vágytam rá.

- Hogyne, persze. Te soha.

Teszek egy lépést az ajtó felé, Seokjin és Namjoon is követnek a tekintetükkel.

- Nem is zavarunk tovább, Nana. Jó pihenést és felkészülést kívánunk! - Namjoont integet, nem viszonzom ezt a gesztust. - Azért néha beugorhatnál a garázsba te is, szívesen elbeszélgetnénk veled. Rég hallottam rólad. Azt tudom, hogy főiskolára jársz és mérnöki diplomát fogsz szerezni. Szintén a fülembe jutott, milyen jól teljesítettél Jeongguk-kal szemben egy Subaru-találkozón tartott bemutatón. Lenyűgöző, mennyit fejlődhet az ember ilyen rövid idő alatt!