ꜱᴇᴏᴜʟ ʀᴜꜱʜ ✓

39. Fejezet

3 hónappal később

Narae

Az eső halkan, egyenletesen kopog az ablakpárkányon, látom az udvarban lévő fák elhajló ágait. Még küzdenek a szélvihar ellen, állják a sarat, kitartóak. Egy-egy nagyobb erejű széllökés úgy cibálja a vékony, erőtlenebb ágakat, mint egy nagy óriási, ami bármelyik pillanatban győzelmet arathat. Én is ilyen elánnal igyekeztem előzni, kitartani Gwangju-ban.

Sötét van a szobában, csak az utcai lámpák fényei szűrődnek be az ablakon. Ujjaim között egy cetli, Taehyung sajátos stílusában, gyorsan megírt néhány sora: Mae Narae, Gwangju-i futam, negyedik helyezett. Min Yoongi és Jung Hoseok együttes jóváhagyásával indulhat a Szöuli hajszán. A jóváhagyást megadta: Jung Hoseok.

Egy hiányzik. Yoongi nem adta meg.

Tisztában voltam az esélyeimmel, ahogy igyekeztem beérni a többi indulót. Mivel leblokkoltam, eleve hátrányból indultam, de igényt tartottam legalább a harmadik helyre, amit még reálisnak láttam. Muszáj volt józannak maradnom, mivel kétszáznyolcvan lóerővel kellett megtennem mindent azért a helyezésért. A kanyarokat tökéletesen vettem, a pályát figyeltem, manővereztem és közben Jimin járt a fejemben. Megfogadtam magamnak, hogy azért lesz büszke rám, mert minden tőlem telhetőt megteszek a versenyen, bármi is lesz a vége.

Nem akartam kapkodni, nem akartam hibázni. Csak törtem előre, javítottam a pozícióimon és egyszer sem néztem a pálya szélén ácsorgó barátaimra, se Namjoon-ra, vagy Seokjin-re. Féltávnál a hatodik helyen álltam. A rontás lehetőségére gondolni se voltam hajlandó. Rémlik, ahogy megelőztem egy gyönyörű, fekete Hondát, bevágtam egy tűzpiros Toyota elé és lehagytam egy Dodge-ot is.

A kezemben lévő cetli kissé meggyűrődik, amint eszembe jut az a hatalmas csattanás, amit egy másik követett. A leelőzött Toyota és Dodge egymásba ütköztek, aztán a pálya szélének vágódtak. Abban a pillanatban rengeteg gondolat suhant át az agyamon egyszerre. Ránézek a papírra, azt a két szót szuggerálom: negyedik helyezett. Lecsúsztam az első háromról. Azért, mert satuféket nyomtam és visszamentem a két összetört autó sofőrjéhez. Próbáltam kimenteni őket, nem csak a saját balesetem emlékei miatt, hanem Jimin miatt is. A lelkiismeretem nem hagyott nyugodni, képtelen voltam tovább haladni. Jeongguk Subaruja ért oda elsőként, ő és Hoseok szálltak ki, majd küldtek vissza a saját kocsimhoz. Már hívták a mentőket, akikre szükség is volt. A Dodge légzsákja nem oldódott ki, a srác, aki vezette, vérző fejjel dőlt a kormányra.

Innen folytattam a versenyt. És nem volt esélyem a harmadik helyre sem, negyedikként értem célba. Ha nem álltam volna meg, Taehyung számításai alapján simán lehettem volna második.

- Rae, drágám, itt van Jeongguk – kopog be anya a szobám ajtaján. A mai nap több szempontból is különleges. A szüleim elutaznak, céges rendezvény miatt és apa elkíséri anyát. Hívtak engem is, de más programom akadt. Illetve ma van kilenc éve, hogy balesetet szenvedtünk Namjoon-nal. Még ha nem is nézek a naptárra, valahogy mindig megérzem és ilyenkor képtelen vagyok az emberi kapcsolatok ápolására. Csak vagyok a szobámban, néha egyedül, néha nem. Ez az egyik oka annak, hogy Jeongguk ma átjött.

Megfordítom a kezemben lévő cetlit, a hátlapja üres. Csak Hoseok aláírása szerepel rajta, egyedül az övé. Mivel a Hajsza egyik szervezője, neki is jóvá kellett hagynia az indulásom annak ellenére, hogy csak a negyedik helyet értem el Gwangju-ban. Mindenki véresen komolyan vette Yoongi egykori szavait, így valóban ettől függ az indulásom. Ő maga viszont azóta sem jelentkezett.