Antonella Gonzalez imádja tettetni, hogy átlagos. Ha átlagosnak lehet azt nevezni, hogy 26 évesen még mindig egy kisboltban dolgozik a mesterdiploma és a jogsi megszerzése mellett (harmadik nekifutásra ráadásul) és az anyjával és öccsével él, akik m...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Már megint ott vannak azok a hegek, suhant át az agyamon, ahogy Sebastian csuklóját méregettem. Éppen a reggeli jövés-menés közepette szúrtam ki, ami kissé vicces, hisz normál körülmények között, amikor szánt szándékkal keresem, nem találom. Vagy csak rosszabb időszak jött. Ismételten.
– Jesús, mit csinálsz, mi Nella? – jelent meg anyu előttem, én meg hátrabotladoztam ötlet híján.
Lehúzta a sötétbarna folyadékkal teli serpenyőt, és elővett egy üres üveget, ahová önteni tudta. Égett olaj szaga lengte be a parányi konyhát. Az ablakhoz siettem, hogy minél előbb távozzon az a káosz, ami ma reggelre utolért.
– Sajnálom, mamá – motyogtam lesütött szemmel és beletúrtam göndör tincseimbe. Egyet megragadtam és az ujjam köré tekertem. Beszívtam a friss, oxigéndús tavaszi levegőt, ezzel is tisztítva a fejemet.
Anyu mormogott valamit az orra alatt, miközben virslis ujjaival közrefogta az üveget és Sebastianhoz fordult.
– Te neked, mi pequeño hijo, már nem az iskola felé kellene tartanod? Le fogod késni a buszt!
Erre a Gonzalez család legfiatalabb tagja felrántotta a válltáskát és megrohamozta az ajtót.
– Suli után korrepem lesz, később jövök – közölte mellékes módon.
Igazából mindketten tudtunk róla, de anyunak a kor előrehaladtával egyre inkább tésztaszűrővé kezdett válni az agya. Fél tucatszor is kevés lett volna elmondani neki, hogy mi van betervezve mára, az információ könnyen kicsordogált belőle. Ettől függetlenül anyám igazán felvilágosult szemlélettel bírt a világról, ami végett végtelenül tiszteltem.
Az ajtó halkan bezárult, én pedig az ezer éves konyhapultnak dőlve néztem hogy szedi komótosan lábát a buszmegálló fele. Lábujjhegyre állva nyújtózkodtam, addig követtem tekintetemmel, míg a sarokra nem ért, ahol ott díszelgett a sárga színűre festett tábla.
A bent ragadt levegő nem tudott távozni a tüdőmből, ezért újra anyura néztem. A jelenléte mindig megnyugtatott, még huszonhat év után is. Az anyukáknak biztos ez lehet a rejtett képességük.
Eme gondolat felvetett bennem pár kimondatlan kérdést, amit elsöpörtem a kijelentésemmel.
– Megint hegek vannak a karján.
Anyu dolgos keze nem állt meg a serpenyő mosogatása közben, telt arcából kisöpört pár fekete rakoncátlan tincset, aminek következtében megvillantotta májfoltját az állkapcsán. A pigmentfoltok az utóbbi időben kezdett elszaporodni az arcán, akár egy vírus. Megnövekedett ráncainak száma is egyre többször emlékeztettek arra, hogy telik az idő. Miért pereg olyan gyorsan az a rohadt idő? Nem fárad el az örökös menésben?
