Antonella Gonzalez imádja tettetni, hogy átlagos. Ha átlagosnak lehet azt nevezni, hogy 26 évesen még mindig egy kisboltban dolgozik a mesterdiploma és a jogsi megszerzése mellett (harmadik nekifutásra ráadásul) és az anyjával és öccsével él, akik m...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Amikor megáll az idő, akkor sokszor tapasztaljuk azt, mintha egy másik dimenzióba léptünk volna be. Egy olyanba, ami annyira ismeretlen számunkra, és úgy hisszük, hamarosan kiléphetünk belőle. De az élet sose lesz ugyanolyan, mint azelőtt. Ezt tudtam Jonathan baleseténél is. Ahogy most is, miután Antonella bevallotta az igazat.
Úgy éreztem valami mérhetetlen düh terít szét engem a sokkot követően. Olyasféle érzések kerítettek hatalmába, amiket egyedül a hoki pályán éreztem. Azt az érzést, amikor szabadon hagytam, hogy körüljárjon a düh és kivetítsem az ellenfélen.
Csakhogy most az ellenfél láthatatlan volt, és azt se tudtam merre kell menni. Ennek ellenére nem tudtam nyugton maradni.
– Megölöm! – csattantam fel és indultam kifelé a szobából anélkül, hogy bármi irányadó lett volna a szemem előtt.
Csak azt akartam, hogy lakoljon meg az az ember, aki ezt tette azzal a nővel, akit szerettem.
Így kész lettem volna repülőre pattanni és Mexikóig meg se állni, hogy előkerítsem azt a rohadékot. Valószínűleg Antonella tudott az arcomról olvasni, mert megfogta a csuklómat és szorosan rákulcsolta az ujjait.
– Hagyd! Tudom, hogy mit érzel, de egyszerűen nem tudsz tenni semmit. Anyu minden ott maradt rokonunkat kikérdezte, és nem járt eredménnyel. Teljesen felszívódott. Nem tudsz tenni semmit.
– Nem hiszem el, hogy képes vagy csak így beletörődni.
– Tizennégy év hosszú idő. Nem bízok a csodában. És különben is, nekem elég az a tudat, hogy egy nyugodt éjszakája sem lehet, mert a rendőrségbe bármikor találkozhat.
Vettem egy mély levegőt és próbáltam beletörődni abba, hogy Antonellának igaza volt. A józanabbik énem próbált lenyugtatni, bár nem sok sikerrel, tettem hozzá.
– Valamit még tudnod kell.
Ránéztem és próbáltam kiolvasni a szemeiből azt, amit szeretne közölni velem.
– Ne kímélj! Mit kell tudnom még, Nelli? – helyeztem a vállára kezemet.
– Másodlagos meddőségben szenvedek. Nem lehet több gyerekem.
– Tessék? – szóltam elhaló hangon.
– A volt párommal emiatt mentünk szét. Mikor elmondtam neki, hogy nem szülhetek több gyereket – kihagyva a tényt, miszerint már szültem –, utána egyre távolságtartóbban viselkedett. Illetve fel nem tudta fogni Sebastian betegségét. Már így is elég nehéz esetnek titulált, így jobbnak látta továbblépni, amiért én nem hibáztattam. Bradley, te mind ennek tudatában nem akarhatsz tőlem bármi hosszútávút vagy komolyat.
– Mégis honnan a fenéből tudod, hogy én mit akarok?!
– Most még ezt mondod, de gondolj bele; ha kapsz egy visszautasíthatatlan ajánlatot, akkor én nem mehetnék veled, hisz nem hagyhatom csak így itt Sebastiant. Amellett, szerintem szeretnél gyerekeket is az életedbe.
