Antonella Gonzalez imádja tettetni, hogy átlagos. Ha átlagosnak lehet azt nevezni, hogy 26 évesen még mindig egy kisboltban dolgozik a mesterdiploma és a jogsi megszerzése mellett (harmadik nekifutásra ráadásul) és az anyjával és öccsével él, akik m...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A visszatérő és visszatérhetetlen lehetőségek között az a különbség, hogy az előbbit könnyedén vesszük, mintha mindennapos dolog lenne, míg az utóbbinál kezed-lábad görcsbe áll. Tudod, hogy több lehetőséged nem lesz, vagy csak egy-kettő elvétve és azt se veheted biztosra.
Mikor megérkeztünk a bostoni öltözőbe azt kellett észrevennem több csapattársam arckifejezésen, hogy feszült. Voltak, akik fejhallgatóval próbálták kiszűrni a külvilágot, ahogy én is tettem, miközben a gondolataimba merültem.
A szerencse üvegből van, amikor legszebben ragyog, akkor törik el, alias Publilius Syrustól származik ez a közhely, amit a zenész is dallá formát egy sor erejéig.
Ma nem a szerencsére szabad bízni magunkat. Ki kell hajtanunk magunkat a végletekig. Mást nem is várhat el tőlünk Durbin. Ha pedig odatesszük magunkat, akkor kovácsolhatunk magunknak szerencsét, bár ahogy a dal is állítja amilyen szépnek ígérkező helyzet tárul eléd, olyannyira tud a másik percben a visszájára sülni. Ezt nyilván nem veszik figyelembe az emberek, mert mindenki csak arra emlékszik, hogy elpazaroltad a lehetőséget, ami ott csillogott előtted, de az igazság az, hogy túlságosan is megörültél a jó szerencsédnek. A kábulat csak rossz hatással van az emberre.
Mindazonáltal a lehetőségre visszakanyarodva Florenst leszámítva egyikünknek sem adatott meg, hogy a második forduló, azaz a nyolcas döntőbe bekerüljünk a Stanley Kupában, így joggal vetődhetett fel mindenkiben, hogy mikor lesz máskor ilyen alkalmunk a legjobb négy közé jutni, ha nem most. Ha nem most alatt négy meccs értendő, kettőt már lejátszottunk és győztesen jöttünk ki azokból a csatákból, azonban még így is simán fordíthatott a Boston.
Tizenhat éves korom óta az volt a célom, hogy egy nap megnyerem a Stanley-kupát és minden egyes interjúnál elhangoztatom Jonathan nevét, aki nélkül nem lennék itt, és tulajdonképpen a közös álmunkat dédelgetem. Őt már soha többé nem állítja ilyen lehetőség elé az élet, éppen ezért hatványozottan küzdök a célért. Még ha legbelül, a szívem legmélyén tudom, hogy nem érdemlem meg. Azt se érdemlem meg, hogy ennek a csapatnak a tagja legyek. Jonathant illette volna meg mindez.
– Nagyon el vagy mélyedve – csendült fel a ténymegállapítása a mellettem ülő Mickynek.
Felé fordultam, miközben ő a sisakjáról kapart le egy nem látható pecsét foltot.
– Michael Bublétől megy Feeling Good, szerintem te is bele lennél veszve a saját gondolataidba – mondtam, miközben levettem a fejemről a fejhallgatómat és a táskámba süllyesztettem.
– Nem hinném, hogy csak a zene lenne az oka – mondta gyanakvóan.
– Milyen kis kíváncsiak lettünk hirtelen – hümmögtem egy sort, majd a többiek felé bólintottam. – Szerinted az öltözőben lévő többi csapattársunk nem így tesz?
