Antonella Gonzalez imádja tettetni, hogy átlagos. Ha átlagosnak lehet azt nevezni, hogy 26 évesen még mindig egy kisboltban dolgozik a mesterdiploma és a jogsi megszerzése mellett (harmadik nekifutásra ráadásul) és az anyjával és öccsével él, akik m...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
A visszatérő és visszatérhetetlen lehetőségek között az a különbség, hogy az előbbit könnyedén vesszük, mintha mindennapos dolog lenne, míg az utóbbinál kezed-lábad görcsbe áll. Tudod, hogy több lehetőséged nem lesz, vagy csak egy-kettő elvétve és azt se veheted biztosra.
Mikor megérkeztünk a bostoni öltözőbe azt kellett észrevennem több csapattársam arckifejezésen, hogy feszült. Voltak, akik fejhallgatóval próbálták kiszűrni a külvilágot, ahogy én is tettem, miközben a gondolataimba merültem.
A szerencse üvegből van, amikor legszebben ragyog, akkor törik el, alias Publilius Syrustól származik ez a közhely, amit a zenész is dallá formát egy sor erejéig.
Ma nem a szerencsére szabad bízni magunkat. Ki kell hajtanunk magunkat a végletekig. Mást nem is várhat el tőlünk Durbin. Ha pedig odatesszük magunkat, akkor kovácsolhatunk magunknak szerencsét, bár ahogy a dal is állítja amilyen szépnek ígérkező helyzet tárul eléd, olyannyira tud a másik percben a visszájára sülni. Ezt nyilván nem veszik figyelembe az emberek, mert mindenki csak arra emlékszik, hogy elpazaroltad a lehetőséget, ami ott csillogott előtted, de az igazság az, hogy túlságosan is megörültél a jó szerencsédnek. A kábulat csak rossz hatással van az emberre.
Mindazonáltal a lehetőségre visszakanyarodva Florenst leszámítva egyikünknek sem adatott meg, hogy a második forduló, azaz a nyolcas döntőbe bekerüljünk a Stanley Kupában, így joggal vetődhetett fel mindenkiben, hogy mikor lesz máskor ilyen alkalmunk a legjobb négy közé jutni, ha nem most. Ha nem most alatt négy meccs értendő, kettőt már lejátszottunk és győztesen jöttünk ki azokból a csatákból, azonban még így is simán fordíthatott a Boston.
Tizenhat éves korom óta az volt a célom, hogy egy nap megnyerem a Stanley-kupát és minden egyes interjúnál elhangoztatom Jonathan nevét, aki nélkül nem lennék itt, és tulajdonképpen a közös álmunkat dédelgetem. Őt már soha többé nem állítja ilyen lehetőség elé az élet, éppen ezért hatványozottan küzdök a célért. Még ha legbelül, a szívem legmélyén tudom, hogy nem érdemlem meg. Azt se érdemlem meg, hogy ennek a csapatnak a tagja legyek. Jonathant illette volna meg mindez.
– Nagyon el vagy mélyedve – csendült fel a ténymegállapítása a mellettem ülő Mickynek.
Felé fordultam, miközben ő a sisakjáról kapart le egy nem látható pecsét foltot.
– Michael Bublétől megy Feeling Good, szerintem te is bele lennél veszve a saját gondolataidba – mondtam, miközben levettem a fejemről a fejhallgatómat és a táskámba süllyesztettem.
– Nem hinném, hogy csak a zene lenne az oka – mondta gyanakvóan.
– Milyen kis kíváncsiak lettünk hirtelen – hümmögtem egy sort, majd a többiek felé bólintottam. – Szerinted az öltözőben lévő többi csapattársunk nem így tesz?
