Antonella Gonzalez imádja tettetni, hogy átlagos. Ha átlagosnak lehet azt nevezni, hogy 26 évesen még mindig egy kisboltban dolgozik a mesterdiploma és a jogsi megszerzése mellett (harmadik nekifutásra ráadásul) és az anyjával és öccsével él, akik m...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Jonathan egy átlagos alvó embernek tűnt innen háromméteres távolságból, az ajtajának küszöbén.
Különös, de vártam a vele való találkozást. Még soha nem hallottam és nem ismertem senkit, aki bezártságszindrómában szenved. Felettébb felcsigázta az érdeklődésem, és ez csak fokozódott, mikor Bradley tegnap este leszögezte mikor is indulunk. Az autóút alatt Bradley-vel jót beszélgettünk. Kiderült, hogy mégsem olyan idegesítő, ha különféle izmusokról hablatyol, sőt érdekes is. Igazából értelmes srác volt ezidáig is, de egy felfuvalkodott hólyagnak hittem, ezért is taszított, mikor előjött az okoskodásaival. Lassan, de biztosan be kellett látnom, hogy Bradley koránt sem az a személy, akinek eredetileg hittem.
Főleg Jonathan után.
Láttam a fájdalmat a szemében tegnap, mikor a fényképet nézte. A vágyakozást is, mint aki szeretne visszamenni abba az időbe, mikor a barátjával minden rendben volt. És még valami, amit nem igazán tudtam kivenni a tekintetéből. Talán a bűntudat. Ami összefüggéstelenné tette az összképet. Talán azért volt ez, mert az elmondása szerint ő élte a barátja életét? Mindenesetre látszott Bradley-n, hogy komolyan megérinti még így nyolc évvel a baleset után is a dolog. Végül is miért ne lenne így? Hisz a barátja sose fog tudni normális emberként élni, sőt szinte semmiben sem egyezik velük.
Egészen az ápolóotthonig nem került szóba Jonathan, mintha Bradley szándékosan kerülgetné a témát. De tudtam, hogy amint elhagyjuk a helyet, addigra már más beszédtéma sem lesz ennél.
És most itt álltam ennek a fiúnak a szobájában, ami citromsárga színben pompázott. A falon egy led tévét szereltek fel, az asztalon meg egy gyönyörű tulipáncsokor dalolt csodás színeiben egy tört fehér vázában. Az ágyban pedig ott feküdt Jonathan.
Ahogy közeledtünk hozzá, úgy egyre több személyes vonást fedeztem föl. A könyökhajlatánál például ott volt egy gomb méretű anyajegy, és sötét szőr lepte el. A fiú arcán is volt egy kevés szőr, úgy tűnt pár napja nem nyíratták meg. A göndör haja az enyémtől kevésbé kacskaringózott, de ez nyilván a rövidségéből fakadt. Tekintete az, ami egy pillanatra kiugrasztotta a szívemet a helyéről, méghozzá azzal, hogy felénk fordította. Eddig semmiféle életjelet nem adott magáról, szinte tényleg olyan volt, mintha egy halott vagy egy mélyen szendergő ember volna. De ezek közül egyik sem illett a helyzethez. Mivel Jonathan egy élő, lélegző férfi volt, akit a saját teste börtönébe zártak.
– Szevasz, haver! – lépett oda az ágyához Bradley. – Látom, hogy Polly nővér nem igazán igyekezett a borotválással. Sebaj, fess fiatalemberként festesz még így is.
Próbálta lazán kezelni a helyzetet, de éreztem, ezúttal az idegesség szól belőle. Nyilván az ember soha nem tudna hozzászokni ahhoz, hogy a barátja csak fekszik, reakcióból pedig vajmi keveset mutatna. Főleg, ha előtte már ismerted az illető gesztusait és hangszínét.
