Antonella Gonzalez imádja tettetni, hogy átlagos. Ha átlagosnak lehet azt nevezni, hogy 26 évesen még mindig egy kisboltban dolgozik a mesterdiploma és a jogsi megszerzése mellett (harmadik nekifutásra ráadásul) és az anyjával és öccsével él, akik m...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A szavaim csengtek a fülemben. Egészen idáig nem mondtam ki hangosan, és mintha a szavaimat megelevenítették volna. Mintha csak most ébredtem volna rá, hogy nem csak álmodom, hanem tényleg megtörténik mindez. Jonathan tényleg önként fel akarja adni az életet.
Egészen idáig vegyes érzések tódultak fel bennem. Egy részem nem akarta elveszíteni Jonathant. Egy másik részem azonban fellélegzett, mert nem kell tovább szenvednie.
Tudom, ez kegyetlenség a részemről, mégis ki akarná egy szerettét holtan látni? Ezt nem tudtam elfogadni. Pedig egy részem tudta, hogy Jonathan szenved. Nyolc éven át tartó szenvedésre volt elkárhoztatva és most lett elege belőle. Azonban mégis ki kívánná a legjobb barátja halálát? Mocskosnak éreztem magam, amit többszöri zuhanyzással se tudtam magamról lesikálni.
– Jonathanről eddig sose beszéltél – szólalt meg a nagy csendben Antonella végül.
– Ki akartam várni a megfelelő pillanatot. Éppenséggel a meccs után már szerettelek volna beavatni, de te leléptél.
– Sajnálom – mondta, majd futólag megérintette a karomat. – Nem lett volna szabad csak úgy elmennem.
– Nem. Teljesen megértelek – csóváltam meg a fejemet.
Újra csend telepedett közénk, én pedig a kezemben lévő kulcsaimat simogattam hüvelykujjammal. Amikor ideges voltam, mindig elkezdtem babrálni valamit a kezemmel.
– Úgy tervezem, hogy elmegyek hozzá, de... – Aztán elhallgattam. Mivel nem tudtam biztosra, hogy tényleg akarok.
– De félsz tőle? – egészítette ki kérdően Antonella a szavaimat.
Belenéztem azokba a gyönyörű tengerkék szemeibe, amik mindig elvarázsoltak engem, amikor csak találkoztam velük. E pillanatban a világ egyik, ha nem a legnagyobb kapaszkodót ebben a lányban láttam meg.
– Igen – suttogtam el a szavakat.
Antonella bólintott megértően.
– Megértelek. Én is félnék a helyedben.
– Ezt nem hiszem. Te biztos jobban tudnád kezelni a helyzetet.
– Ne vegyél rá mérget – villantott rám egy műmosolyt. – De, ha ennyire bátornak találsz, akkor akár elvihetnél magaddal.
– Hogy?
– Semmi – legyintett, majd lesütötte a szemét, mintha tényleg semmiség lett volna, amit az előbb mondott. – Csak hülyeségből mondtam, ne is foglalkozz vele.
– Szeretnél eljönni velem? – tettem fel a kérdést.
Antonella felnézett újból rám, majd elgondolkodott.
– Nem akarok belefurakodni a magánéletedbe. Tényleg nem gondoltam komolyan az előbbit.
– Én viszont nagyon is komolyan gondoltam – jelentettem ki és egyre inkább beleéltem magam az elképzelésbe. Antonellával talán sokkal könnyebben lenne. – Gyere el velem! Szükségem van valakire, aki támogat.
