Antonella Gonzalez imádja tettetni, hogy átlagos. Ha átlagosnak lehet azt nevezni, hogy 26 évesen még mindig egy kisboltban dolgozik a mesterdiploma és a jogsi megszerzése mellett (harmadik nekifutásra ráadásul) és az anyjával és öccsével él, akik m...
Oops! Questa immagine non segue le nostre linee guida sui contenuti. Per continuare la pubblicazione, provare a rimuoverlo o caricare un altro.
– Lehetséges olyan, hogy az ember haja fájjon? – kérdezte a velem szemben ülő Nicklas, aki komótos mozdulatokkal húzta fel magára a pólóját. Mintha már a folyamat is egy nagy küzdelem volna.
– Kérdezd meg a húgomat, ő szinte mindig erről panaszkodik, ha kibontja azt a kegyetlenül szoros copfját – jegyeztem meg egy vállrándítás kíséretében. Megjelent előttem Crystal hosszú piszkos szőke póni farokja, ami ide-oda leng, miközben hajszálai a gumi irányába úgy simulnak fejbőrére, mintha pillanatragasztóval ragasztották volna oda. Szinte hallottam olykor, hogy a hajhagymái üvöltöttek a fájdalomtól, de Crystal füle botját sem hajtotta felé. Végtére is meg lehetett érteni, ha csak egy hajszál bezavarja őt egy nagyon fontos ugrás közepette, akkor képes lenne száltól szálig kitépkedni mindet a helyéről. A húgom igazán tehetséges magasugró volt, de túlságosan is rástresszelt, így bármiféle külső tényező könnyedén kizökkentette. Én, mint nagy testvér mindig is próbáltam elmagyarázni neki, hogy ahhoz, hogy profivá váljon, ahhoz el kell fogadni a külsős tényezőket, amik körülöttünk vannak és úgy megnyerni az adott versenyt.
Mivel éppen későn érő lázadó korát élte Crystal így nem igazán hatotta meg ez.
– Durbinnál az totál normális, hogy a Stanely kupa előtt ki akar csinálni minket? – nézett a mellettem álló Micky, akinek a nyakában még mindig ott lógott a törölköző, hogy újra nekifutásként végigszántson nedves haján vele.
– Ó, lesz ez még rosszabb is – legyintettem, és restelve bevallva ez a mozdulat is nehezemre esett. De már lassan öt éve sínylődök a Durbin kezei alatt – címszóval, kicsináló tréningjében –, már az örökös hányinger érzetet sikerült legyűrnöm azóta.
– Itt nem elvárás, hogy hulla légy a bajnoki végére, hanem alap dolog – jelent meg az első számú kapusunk, Keaton Flores. Ő már hétköznapi ruhába, frissen tusolva állt előttünk, indulásra készen.
– Én mondom, még mindig elég morbid módszereitek vannak – grimaszolt egyet Nicklas és szerintem két évvel ezelőtt még boldogan írta alá a szerződéses papírokat és intett búcsút a svéd ligának, de mostanra már elég sok kérdés felvetődött benne, amire nem gondolt anno. Mint például, hogy Durbin a rend és fegyelem mellett a kőkemény edzéseket tényleg komolyan gondolta. Illetve kétszer komolyan az átlagnál. Tudtuk, hogy az edzőnk mániákus és rögeszméjévé vált, hogy egy nap megnyerje a trófeát a fővárosi csapattal. Mi nekünk meg követnünk kellett ezt a sémát, máskülönben mehettél amerre akartál.
– És nem is emberbaráti – fűzte hozzá Nicklas mondandójához Micky.
– Egyik sportklub sem az – jegyeztem meg, és megráztam magam előtt szürke pólómat, mielőtt felkaptam volna magamra.
Ekkor érkezett körünkbe Elbert King, akinek a szemölcse istenbizony minden alkalommal egyre hatalmasabbra növekedett állán.
– Ti értitek, hogy Christine miért akar velem beszélni, mikor már majdnemhogy egy éve nem volt szükségem a minimonológjára és mellesleg hasztalan tanácsaira? – nézett ránk értetlenkedve.
