Antonella Gonzalez imádja tettetni, hogy átlagos. Ha átlagosnak lehet azt nevezni, hogy 26 évesen még mindig egy kisboltban dolgozik a mesterdiploma és a jogsi megszerzése mellett (harmadik nekifutásra ráadásul) és az anyjával és öccsével él, akik m...
Ops! Esta imagem não segue nossas diretrizes de conteúdo. Para continuar a publicação, tente removê-la ou carregar outra.
– Tetszik tudni, látó vagyok, és el kell, hogy mondjam, ilyen szomorú aurába nem futottam egy ideje. Pedig én aztán találkozok megannyi aurával, amikor csak az utcákat rovok – magyarázta egy furcsa nénike, aki a kasszámhoz lépett, mint utolsó vásárló.
Így is eléggé kemény napon voltam túl, nem volt kedvem még egy szenilis asszony halandzsáját hallgatnom. Ha pontosabbak akarunk lenni, igazából kemény héten vagyok túl. Csakis Bradley-n járattam az agyam, és az utolsó találkozásunkon, mikor is szakítottam vele. Minden egyes porcikám azt üvöltötte, hogy jó döntést hoztam...mégis, annyira fáj legbelülről valami, hogy az lassan felemészt. Folyamatosan azt szajkóztam, hogy fájdalommal lehet élni, de bűntudattal nem. Ha nem árultam volna el neki a tényeket, akkor sokkal rosszabbul érezném magam, függetlenül attól, hogy boldog percek is lehetnének. De mit ér pár boldog pillanat, ha végül eltűnnek a múltba? Merthogy biztos az történt volna. Nem akartam Bradley életét tönkretenni, és nem akartam belemenni egy olyan kapcsolatba, aminek véges az ideje.
Ezt próbáltam bemagyarázni magamnak. Helyesen cselekedtem. Nem kéne ilyen rosszul éreznem magam.
– Látom – jelentette ki az öregasszony, aki fejkendővel takarta el őszülő haját. – Látom, ahogy sötétség fogja körül a lelki világát, amiért meghozott egy döntést a közel múltban.
Alaposabban végigmértem a hölgyet. Fura kis fagolyókból készült láncot hordott, alatta egy kockás sálat. A ruhája tele volt absztrakt formákkal, ami még különösebbé tette őt. Arca csupa ránc, szerintem már kilencvenen is túl van, így nem csodáltam, amiért fura dolgokról beszél, még ha valahol igaza is volt.
– Mindenkinek valamiféle sötétség fogja körül a lelki világát, szóval nem én vagyok az egyetlen – mondtam, miközben beütöttem a két narancsot, amit vásárolni óhajtott.
– Ez igaz. De ezt a sötétséget maga teremtette.
Megállt a kezembe a mosószer, amit áthúztam a leolvasón.
– Mit tetszett mondani?
– Csak azt, hogy nem kéne büntetnie magát azért, mert a múltban elkövetett egy hibát.
Na jó, lehet, hogy szenilis, de kezdett megijeszteni az öreglány.
– Ezt mégis honnan gondolja? – tettem fel félve a kérdést.
– Látom az auráját. Fekete színű aura csalogatja elő a sötétséget. Ez akkor lehetséges, ha valaki emészti magát, aggodalomaskodik, és titkolózik.
– Értem – zártam le ennyivel, mivel nem akartam egy vadidegennek kiteregetni a magánügyemet.
– Csakhogy tudja, van más út is. A boldogságot is választhatja – szólt szinte suttogva, mintha félt volna a reakciómtól.
– Boldog vagyok – jelentettem ki, de eközben az epe marta a nyelőcsövemet. – Más nem lesz?
Ő ránézett a két narancsra és joghurtra, amit vett. Tagadóan rázta a fejét.
