Antonella Gonzalez imádja tettetni, hogy átlagos. Ha átlagosnak lehet azt nevezni, hogy 26 évesen még mindig egy kisboltban dolgozik a mesterdiploma és a jogsi megszerzése mellett (harmadik nekifutásra ráadásul) és az anyjával és öccsével él, akik m...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
– Örömmel látom, hogy ma nem akarod megfojtani a kormányt – jegyezte meg Alan a hosszasra nyúló csendben.
Az ilyen utakat jobban bírtam, mivel ez azt jelentette, hogy mindent rendben csináltam. Ilyenkor nyugodtan szívhatta szivarját, ami miatt kénytelen voltam az ablakot lehúzni, de még így is elég nikotin füstöt szívtam be, ami kétségtelenül zavart. Egyszer próbáltam mindössze jelezni Alannek, hogy ez nagyon nem jó ötlet, mire közölte velem, bizony számolnom kell azzal az esetőséggel, miszerint egy láncdohányost fuvarozok. Mire rávágtam, hogy én bizony meg fogom tiltani a leendő utasaimnak a dohányzást az út alatt. Erre Alan nemes egyszerűséggel visszavágott, hogy ez pedig az ő kocsija, ezt legyek köteles tiszteletben tartani.
Ha szivarról volt szó, akkor nem létezett kompromisszum Alannél.
– Itt tégy egy kis kanyart – mutatott egy bal oldalon lévő kis utcára.
Balra indexelve azt tettem, amire kért. Nyugtatólag hatott, hogy még ezt is gond nélkül megoldottam.
Voltak napjaim, amikor magamat is meghazudtolva vezettem az utakon, mintha egy rutinos taxisofőr lennék. Minden összejött, minden klappolt. Ilyenkor Alan se, de a legnagyobb baj, hogy még én se értettem mi lelt engem. Minden esetre jó volna, ha vizsga napján is rám talált volna ez a hibátlan széria.
Kevés alkalmak egyike volt, hogy ilyenkor élveztem a vezetést. A legtöbbször csupa stresszt és feszültséget váltott ki belőlem, olyannyira féltem, hogy bármi baj érhet engem. Annyi őrült jár-kel az utcán, sose tudhatod mikor találkozol össze eggyel.
Többször is feltettem magamnak a kérdést, tényleg ennyire kell nekem az a vacak jogsi?
Igen. Már csak azért is kell.
Ha még saját autóm nincs is, ez a fél évnyi kínszenvedés egyre inkább azt mondatja velem, hogy amint lehet be kell szereznem egyet, ezzel is az önállóság új szintjére lépve. No meg, amennyi tanuló órát levezettem, talán még nagyobb tapasztalattal rendelkeztem, mint egy egyéves jogsival rendelkező.
– Nézz csak oda, nem semmi – bökött egy kisebb köztérre, ahol egy sasszobor volt felállítva, ami különösen csillant meg a borult ég alatt. Mintha csak alufóliába csomagolták volna, minden egyes szeglete ragyogóan csillant meg.
Nem értem rá gyönyörködni benne, az útra koncentráltam, ha még Alannek az álla továbbra is a sörhasát verdeste. Volt egyfajta fura sas mániája, ami nem tudom honnan eredt, de a kulcstartóján és a mobiltokján is fel lehetett fedezni az óriási szárnyas madarat.
Észrevettem, hogy egy korosodó bácsika a járda szélén állt, valamit nagyon nézegetett. A szabályok úgy szóltak, hogy nem kell figyelembe vennem őt, amíg ott állt. Sehol sem volt zebra, így az átkelését semmi sem biztosította.
Ő viszont nem így gondolta és engem is meglepve lépett le a járdáról egyenesen az útra.
