Antonella Gonzalez imádja tettetni, hogy átlagos. Ha átlagosnak lehet azt nevezni, hogy 26 évesen még mindig egy kisboltban dolgozik a mesterdiploma és a jogsi megszerzése mellett (harmadik nekifutásra ráadásul) és az anyjával és öccsével él, akik m...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Elment.
Ennyi állt abban az üzenetben, ami hetek óta az első életjel volt Bradley felől. Remegő kezekkel tartottam magam előtt a mobilt, és próbáltam felfogni, ami feketén le volt oda írva.
Elment. Jonathan elment.
El nem tudom képzelni Bradley min mehetett keresztül. És fájt, hogy egy ilyen nehéz időszakban nem lehettem mellette. Azon gondolkoztam, felhívom és beszélek vele. Aztán elvetettem az ötletet, hisz ha belemegyünk egy bensőséges beszélgetésbe Isten tudja, hová kötünk ki. Így végül egy rövidke üzenetet küldtem neki.
,, Nagyon sajnálom."
Ez volt a legbénább, amivel előállhattam, de semlegesnek kellett maradnom. Nem írhattam azt, hogy tudom, mit érez, vagy azt, ha bármire szüksége van, én itt vagyok. Mert azzal ismételten magamhoz csábítottam volna. Arra van a legkevésbé szükség.
Mégis, fájt, amiért nem lehettem mellette és vigasztalhattam meg. Magára hagytam, pont élete egyik legmeghatározóbb perceiben, óráiban. Ezt alighanem soha nem bocsátom meg magamnak, de így kellett lennie. Bármennyire is próbáltam heteken át kiirtani a Bradley iránti vonzalmamat, csúfos vereségbe szaladtam bele. Hiába mondogattam magamnak, hogy így a helyes, a szívem csak nem akart az eszemre hallgatni. Éles kontrasztban állt ez a kettő, és háború csapott össze bennem.
A napok pedig csak mentek, és több hír nem érkezett Bradley felől, ami annyit jelentett, hogy ő tökéletesen elfogadja a felállt helyzetet. Talán neki van igaza, és ideje lenne nekem is felkelnem és hagyni, hogy a múlt ragadja magával ezt a kapcsolatot, ami bár rövid volt, de annál mélyebb nyomot hagyott bennem.
Talán ennek tudható be, hogy egy élő hulla voltam. Dolgoztam és tanultam a vizsgákra. Más sem töltötte ki a napjaimat, csak ez a kettő. Elmenni a Dungie-ba, aztán hazamenni és a fejembe verni az anyagot.
Ma éppen dolgoztam, és azon sem kaptam fel a fejem, amiért egy hölgy azt hitte, a dinnye zöldség, mivel a tökfélék családjába tartozik és nem találta a mérlegen. Én csak komótosan beütöttem az egy darab dinnyét, mire azonnal átment a szűrésen és a nőnek nyújtottam.
Az se különösebben lelkesített, hogy hamarosan lejár a munkaidőm. Mostanában semmi sem izgatott és semmi sem tudott jobb kedvre deríteni. Ezért is voltam élő halott, mert nem érdekelt semmi, csupán monoton módon végeztem el a dolgaimat. Nem tudom mi ütött belém, hisz az exemmel, akivel egy évig voltunk együtt, még miatta sem borultam ki ennyire, pedig úgy hittem, nagyon is szerelmes vagyok. De nem, Bradley Pritchett előtt fogalmam se volt a szerelem igaz fogalmáról. Az, ami fájdalmas, és kifordít önmagadból, amikor vége. Azt szokták mondani, az első szerelem mindig emlékezetes, és mindig vége szakad. Azt hiszem, ebben nagy igazság volt. Konkrétan az összes sablonos dolog, ami csak létezik a szerelem fogalmához, azt egyszeriben megértettem.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal lestem ki a fejemből a kasszában ülve. Éppen délután volt, azaz kevesebb forgalom, csak néhány lézengő tini, illetve nyugdíjas ugrott be a boltba, elvétve néhány fiatal felnőttel. Általában ilyenkor mindig lefoglaltam magam valamivel, mindig hoztam magammal újságot, vagy könyvet, hogy addig is teljen az idő. Ma viszont semmi kedvem nem volt semmit se olvasni, csupán azon merengeni, milyen is lett volna, ha Bradley-vel teljesen más körülmények között találkozunk. Azaz, ha velem nem történt volna meg a tizennégy évvel ezelőtti rémálom. Talán ugyanolyan átlagos pár lehetnénk, mint bárki más. Elmennénk sétálni a parkba, fagyiznánk, és mókából mindketten megkóstolnánk, kinek milyen ízű a fagyija, aztán az egyikünk tuti cserélni akarna a másikkal. Aztán bebarangolnánk egész Washington környékét, felfedezhetnénk az összes rejtett kincset, ami körülvesz minket.
