Antonella Gonzalez imádja tettetni, hogy átlagos. Ha átlagosnak lehet azt nevezni, hogy 26 évesen még mindig egy kisboltban dolgozik a mesterdiploma és a jogsi megszerzése mellett (harmadik nekifutásra ráadásul) és az anyjával és öccsével él, akik m...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
– Magad felé tartsd az ütőt. Úgy, ügyes – dicsértem meg Sebastiant, aki minden egyes szavamra úgy adott, mintha maga volna a szentírás.
– A tévében sokkal egyszerűbbnek tűnik – jegyezte meg, miközben a kis lyukacsos labdába ütött a botjával, én pedig kinyújtottam az enyémet, hogy a bójákból felállított kapuba ne végezze.
Eredetileg Antonellára vártam volna, de írt, hogy késni fog, mert méteres sor áll a boltban, így nagyon nehezen ér majd haza. Szerencsére az anyja és az öccse jól fogadták a látogatásomat, és nem sokkal az üzenet után pakolgattam a kocsimban és a mellettem álló Sebastian kiszúrta a botokat. Felvetette, hogy nem-e lenne kedvem pár dolgot bemutatni a hokit illetően. Így kötöttünk ki az udvar aszfaltozott részén, ütőkkel a kezünkben, egy floorball labdát felmutatva játékszernek. Először megmutattam neki, hogy miként fogja a botot, ami bár elsőnek úgy hangzik, mintha nagyon egyszerű művelet lett volna, valójában nem volt mindegy, hogy miként tartja az ember, hisz elég egy kicsit másfelé hajlítani, és máris eltéveszti a célt a korong, vagy a mi esetünkben a labda. Időközben tök jól elbeszéltünk, hamar megtaláltuk a közös hangot.
– Nézni mindent egyszerűbb, mint csinálni – reagáltam a korábbi felvetésére, majd megkerültem őt és a bóják közé céloztam, ami be is ment.
Bár a softball és hoki hasonlít egymásra, mégis másabb suhanni a jégen, mint futással a lábadat használni. Jég híján viszont ezzel kellett beérnünk, az ütő használata pedig vetekedett a hokiéval, szóval ha mást nem, ezt igazán megtaníthattam neki.
Sebastian nagyon lelkes diák volt, és nagyon várta, mi fog a következő pillanatban jönni. Ez arra emlékeztetett, mikor egyszer elmentem egy nyolc évesekből álló csapathoz és én mutattam meg nekik, milyen technikákat sajátítsanak el ahhoz, hogy kiszámíthatatlanabb legyen a játékuk. A kicsikkel áldás játszani, ha kellő figyelmük megvan az adott sportághoz. A problémásakkal nagyon nem lehetett mit kezdeni, ők előbb-utóbb úgy is lemorzsolódtak.
– Amúgy történ már, hogy lesérültél a pályán? – tette fel a kérdést érdeklődve, és megállította maga előtt a floorballt.
Elgondolkozva forgattam meg a botomat a kezembe.
– Igen. Volt egy pár alkalom. Volt egy pár alkalom, mikor óvatlan voltam. Egy alkalommal meg egy játékos korcsolya éle súrolta a nyakamat esésnél, csak úgy dőlt belőle a vér.
– Komolyan? – képedt el.
– Igen. Szerencsére nem történt komolyabb baj, de ha csak néhány centivel mélyebbre hatol a penge, nos, akkor nem lennék itt – mondtam elmélkedve, mintha nem is az én esetemről, hanem egy másik emberről beszélnék.
Igazából ráhoztam a frászt mindenkire, mikor a jég tele volt vérrel, ami a nyakamból szivárgott ki. Ez még Detroitba, az előző csapatomnál történt, és azonnal el is vittek a kórházba mentőautóval. Emlékszem, hogy mennyire fájt a nyakam, és meg voltam rémülve. Viszont egy percig sem féltem attól, hogy meghalok. Mióta Jonathan kórházba került, azóta nem féltem tőle. Inkább attól rettegtem, hogy a hozzám közelállóknak esik baja.
