Antonella Gonzalez imádja tettetni, hogy átlagos. Ha átlagosnak lehet azt nevezni, hogy 26 évesen még mindig egy kisboltban dolgozik a mesterdiploma és a jogsi megszerzése mellett (harmadik nekifutásra ráadásul) és az anyjával és öccsével él, akik m...
Ops! Esta imagem não segue nossas diretrizes de conteúdo. Para continuar a publicação, tente removê-la ou carregar outra.
– Mi a csudának is mondtam igent?
– Mert páratlan személyiségemnek igencsak nehéz nemet mondani? – találgatott Bradley jó kedvűen a kocsija lökhárítójának dőlve, majd elidőzött tekintete Sebastianon. – Nocsak, hoztál vizsgabiztost is? Ma már ilyen korán el lehet kezdeni ezt a szakmát?
– Ő az öcsém – tájékoztattam morgósan. – És ő is velünk akar jönni.
Ami csak még inkább növelte a bennem lévő őrjöngő feszültséget. Már így is elég volt, hogy a bájgúnárral egy légtérben kellett vezetnem, de még, hogy az öcsémet is belekeverjem. Ő miatta már csak azért isból muszáj lesz összpontosítanom, mert nem bocsátanám meg magamnak és mama sem, ha bármi baja esne. Ezzel szemben Bradley kiváló alanynak tekintettem. Őt nem félek kitenni a vezetési fortélyaim veszélyeinek.
– Ezt örömmel hallom. A Pritchett Autóiskola örömmel fogad plusz utasokat a fedélzeten – ezzel elindult a vezető ülés felé.
– Hé, nem arról volt szó, hogy ma én tanulok vezetni?
– Ne vedd sértésnek, de nincs kedvem kitenni olyan megpróbáltatások elé az autósokat, mint amit átéltünk szegény Volvoval – simogatta meg az autó kormányt.
– Te jöttél belém. És szemben az a karcolás, amit ejtődött rajta, az nem rúg labdába azzal a horpadással – magyaráztam sebtében, ami miatt az akcentusom jobban felszínre került a kelleténél. Ha ideges vagyok, mindig előrobbannak a gyökereim a mélyről.
Sebastian gond nélkül beszállt a hátsó ülésre és várakozóan nézett rám.
– Na, gyerünk, Nella! Vagy itt akarsz szobrozni?
Remek, most már azért sem tehetek hátraarcot, mert az öcsém benne van ebben az ismeretlen kalandban, amit én még most is megkérdőjezek, hogy szükséges-e. Beszállva az anyósülésre ugyanaz a kényelmes, süppedős ülés fogad, amiben tegnap is ülhettem. Alan kocsijának ülése ehhez képest tűpárnás. Mindig megfájdul a fenekem az órák után.
Végül elindultunk, és közben azt próbáltam fejtegetni, hogy Bradley miért nem engedett rögtön volán mögé, vajon mi a terve. Ezt szóvá is tettem, mire egy rejtelmes mosoly volt a válasz.
– Ejnye, Tonita, azzal el lenne rontva a meglepetés.
– Csak hogy tudd, utálom a meglepetéseket.
– Hidd el, ezek után szeretni fogod.
Vagyis még jobban utálni fogom. Kezdtem megtanulni Bradley nyelvi szokásait. Sajnos nem sok jóra számíthattam, hisz mindig idétlenül boldog volt, mintha nem is ehhez a világhoz tartozna. Biztos valami párhuzamos világból szalajtódott ide.
A nagyvárosi óriás épületeket hamarosan fák sokasága váltotta fel, és már az autópályán kocsikáztunk. Bradley közben a rádiót állítgatta.
