Antonella Gonzalez imádja tettetni, hogy átlagos. Ha átlagosnak lehet azt nevezni, hogy 26 évesen még mindig egy kisboltban dolgozik a mesterdiploma és a jogsi megszerzése mellett (harmadik nekifutásra ráadásul) és az anyjával és öccsével él, akik m...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
– Mi a csudának is mondtam igent?
– Mert páratlan személyiségemnek igencsak nehéz nemet mondani? – találgatott Bradley jó kedvűen a kocsija lökhárítójának dőlve, majd elidőzött tekintete Sebastianon. – Nocsak, hoztál vizsgabiztost is? Ma már ilyen korán el lehet kezdeni ezt a szakmát?
– Ő az öcsém – tájékoztattam morgósan. – És ő is velünk akar jönni.
Ami csak még inkább növelte a bennem lévő őrjöngő feszültséget. Már így is elég volt, hogy a bájgúnárral egy légtérben kellett vezetnem, de még, hogy az öcsémet is belekeverjem. Ő miatta már csak azért isból muszáj lesz összpontosítanom, mert nem bocsátanám meg magamnak és mama sem, ha bármi baja esne. Ezzel szemben Bradley kiváló alanynak tekintettem. Őt nem félek kitenni a vezetési fortélyaim veszélyeinek.
– Ezt örömmel hallom. A Pritchett Autóiskola örömmel fogad plusz utasokat a fedélzeten – ezzel elindult a vezető ülés felé.
– Hé, nem arról volt szó, hogy ma én tanulok vezetni?
– Ne vedd sértésnek, de nincs kedvem kitenni olyan megpróbáltatások elé az autósokat, mint amit átéltünk szegény Volvoval – simogatta meg az autó kormányt.
– Te jöttél belém. És szemben az a karcolás, amit ejtődött rajta, az nem rúg labdába azzal a horpadással – magyaráztam sebtében, ami miatt az akcentusom jobban felszínre került a kelleténél. Ha ideges vagyok, mindig előrobbannak a gyökereim a mélyről.
Sebastian gond nélkül beszállt a hátsó ülésre és várakozóan nézett rám.
– Na, gyerünk, Nella! Vagy itt akarsz szobrozni?
Remek, most már azért sem tehetek hátraarcot, mert az öcsém benne van ebben az ismeretlen kalandban, amit én még most is megkérdőjezek, hogy szükséges-e. Beszállva az anyósülésre ugyanaz a kényelmes, süppedős ülés fogad, amiben tegnap is ülhettem. Alan kocsijának ülése ehhez képest tűpárnás. Mindig megfájdul a fenekem az órák után.
Végül elindultunk, és közben azt próbáltam fejtegetni, hogy Bradley miért nem engedett rögtön volán mögé, vajon mi a terve. Ezt szóvá is tettem, mire egy rejtelmes mosoly volt a válasz.
– Ejnye, Tonita, azzal el lenne rontva a meglepetés.
– Csak hogy tudd, utálom a meglepetéseket.
– Hidd el, ezek után szeretni fogod.
Vagyis még jobban utálni fogom. Kezdtem megtanulni Bradley nyelvi szokásait. Sajnos nem sok jóra számíthattam, hisz mindig idétlenül boldog volt, mintha nem is ehhez a világhoz tartozna. Biztos valami párhuzamos világból szalajtódott ide.
A nagyvárosi óriás épületeket hamarosan fák sokasága váltotta fel, és már az autópályán kocsikáztunk. Bradley közben a rádiót állítgatta.
