Antonella Gonzalez imádja tettetni, hogy átlagos. Ha átlagosnak lehet azt nevezni, hogy 26 évesen még mindig egy kisboltban dolgozik a mesterdiploma és a jogsi megszerzése mellett (harmadik nekifutásra ráadásul) és az anyjával és öccsével él, akik m...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A csarnok parkolójában álltam. Bárhol felismerném Bradley kocsiját, és úgy éreztem, itt az ideje személyesen beszélni vele.
Muszáj volt neki megköszönnöm, amiért eljött, ráadásul csak utólag említette meg, hogy meccse van, tehát csapot-papot otthagyott miattunk. Hálás voltam, ugyanakkor rosszul is éreztem magam, amiért miattunk lemaradt félig-meddig egy fontos mérkőzésről. Szóval azt hiszem a köszönöm mellé odaillene egy bocsánat is.
Igen, úgy lenne jó. Aztán fogalmam sincs, hogy mi vár rám.
Annyira meghatott, hogy eljött segíteni. Tudtam, hogy nem fog cserben hagyni, de amilyen hideg vérrel tudta kezelni a történéseket, mint egy szakavatott pszichológus, az megindított. És jól tudtam, az amit elmondott, azt mind Jonathannek is el akarta mondani. Onnan tudtam ezt, hogy a tekintete olyan volt, mint mikor a gondozónál jártunk. Ahogy elmondta, hogy Jonathan arra kérte, élhesse úgy az életét, mint még sosem...tudtam, hogy ez nem csak neki, hanem az egész világ felé üzente. Nem igazán ismertem meg Jonathant, de ha valakinek van mondanivalója az életről és aki igazán megérti ezen szavak jelentését, az ő. Hisz neki nem adathatott meg, hogy úgy éljen. Ezt elvették tőle. Bele se gondolunk, hogy valaki nálunk sokkal rosszabb helyzetben lehet, mi csak a saját bánatunkban fulladozunk.
Sebastianra gondoltam, aki immáron a gyermekkórház pszichiátriai részlegén volt. Kihallgatták, és valószínűleg egy pszichológus kezei alá kerül majd. Nem zárkózott el tőle, sőt, úgy gondolta, hasznos lehet. Nem mondta ki, de tudtam, hogy leginkább azt kell feldolgoznia, hogy a nővéréből hirtelen az anyja lettem. Ezt kényes volt megvitatni akárkivel, így a pszichológussal könnyebben át tudja ezt beszélni, mint velem, anyával, vagy a barátaival.
– Nelli?! – szólalt meg egy ismerős hang a jobb oldalamról.
Felkaptam a fejem, és szembe találtam magam azzal a jellegzetes kék szempárral, amit az utóbbi időben úgy hiányoltam. Hirtelen elöntött az az érzés, mint mikor egy hideg téli napon tértem be a házba. Ahol a meleg és biztonság várt rám. Bradley számomra, akárcsak egy meleg szoba, úgy hatott rám. Próbáltam félrelökni ezeket az érzéseket, de egyszerűen nem tudtam szabadulni. Behálózott, megadásra késztetett.
– Szia! – intettem neki, majd letettem a kezem. – Csak gondoltam, kijövök, és megkérdezem, miként alakult a meccs.
Olyan hangot hallatott akár egy ereszkedő lufi.
– Kikaptunk három négyre. Két becsület gólt szereztünk a végén.
– Sajnálom – eresztettem le a fejem, mivel tényleg így éreztem.
– Mindegy, a híresztelések szerint, amúgy is borzasztóan játszottunk két harmadon át – magyarázta, majd egy vigyor terült szét az arcán. – Jellemző, hogy most is nekem kellett seggbe rúgnom és felébresztenem rémálom világból őket.
– Hát persze, nélkülözhetetlen vagy, mint mindig – mondtam és úgy éreztem, ebbe a témába kár belemenni, mert megint a komolytalan énjét hozza.
