Antonella Gonzalez imádja tettetni, hogy átlagos. Ha átlagosnak lehet azt nevezni, hogy 26 évesen még mindig egy kisboltban dolgozik a mesterdiploma és a jogsi megszerzése mellett (harmadik nekifutásra ráadásul) és az anyjával és öccsével él, akik m...
Ops! Esta imagem não segue nossas diretrizes de conteúdo. Para continuar a publicação, tente removê-la ou carregar outra.
– Na jó, mit csináltam már megint? – foglalt helyet az étkezőasztalnál Sebastian, miután megkértem, hogy fáradjon ki a szobájából, beszédem lenne vele.
Levettem a gáztűzhelyről a rotyogó chilis babot. Tudtam, hogy Sebastian nem túlságosan lelkesedik érte, de muszáj volt a sok vacakon kívül valami egészségeset ennie. Hiába dugdosgatta nagy gonddal a Mekis papírcsomagokat, én észrevettem ám mindig, amikor csak a szobájába léptem. Anyu azzal a címszóval adott mindig neki zsebpénzt, hogy vegyen valami ehetőt rajta, viszont mindig valami szemétre költötte. Így már csak azért is chilis bab lett a menü, anyu távollétében.
– Semmit. Csak arra gondoltam, nem ártana beszélgetnünk egy kicsit – jegyeztem meg, miközben egy ráillő fedőt kerestem a lábasra, és pár pillanatnyi kutakodás után találtam egy királykék színűt. Nem túlságosan illett a krém színű lábashoz, de egynek megtette.
Leültem a Sebastiannel szemben, miközben ő izgett-mozgott a saját székében. Összekulcsoltam a kezemet magam előtt és elővettem azokat a szavakat, amik már pár perce megszülettek a fejembe, így aztán határozottan tudtam fellépni.
– Mondd csak, Sebastian, nem akarsz véletlenül valamit elárulni? – kérdeztem különös hangsúllyal.
Próbáltam sugallni, hogy bizony nem verhet át engem, így jobb, ha az igazat mondja. Azonban úgy tűnt, nem hatottam meg vele.
– C lett a legutóbbi matek dogám. Erre vagy kíváncsi?
– Nem, bár örülök annak, hogy ennyit sikerült fejlődnöd – ráztam meg a fejem.
– Akkor?
Láthatóan nem is sejtette, hogy mire ment ki a játék, így nem húztam tovább az időt. Elővettem a zsebemből az apró tárgyat és az asztalra fejtettem.
– Egy snitzer vágó – jelentette ki szenvtelenül. – Baró, de nem értem, hogy mit próbálsz közölni vele.
Tudtam, hogy csak megjátssza magát és nagyon is felismerte a narancsos tokban lévő tapétavágót.
– Ezt találtam a szekrényedben – jelentettem ki rezzenéstelen arccal.
– Mi közöd van hozzá, hogy mi van a szekrényemben?
– Annyira van közöm, hogy tudjam, nem csinálsz-e hülyeséget.
– Nella, felfújod az egészet.
– Gondjaid vannak, Sebasitan, én nem nevezném felfújásnak.
Ekkor, mintha arcul csaptam volna, úgy estek a szavaim neki.
– Beteg vagyok. Erre akartál célozni?
– Mentális zavarod van. Sok ember küzd hasonlóval.
Sebastian csak oldalra szegezte a tekintetét, mintsem az én számonkérő szemeimbe nézzen. Tudtam, hogy nagyon bántja őt, amikor felhozzuk a betegségét. Utálta, hogy minden egyes tettét árgus szemekkel figyeljük. Tudom, hogy ez kényelmetlenséget okozott neki, de nem hagyhattam, hogy beteljesítse a vágyát. Már csak a gondolattól is borzongtam, ahogy elképzeltem miként vájja bele finom bőrébe az éles tárgyat, legyen szó bármiről.
