Antonella Gonzalez imádja tettetni, hogy átlagos. Ha átlagosnak lehet azt nevezni, hogy 26 évesen még mindig egy kisboltban dolgozik a mesterdiploma és a jogsi megszerzése mellett (harmadik nekifutásra ráadásul) és az anyjával és öccsével él, akik m...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
– Anyu nem jött el a szülinapomra – mesélte panaszosan az öcsém a telefonkagylóban.
Éppen a nappalimba köröztem, mire megálltam ennek hallatán. Rileynak a hétvégén volt a szülinapja, és küldött anyunak is meghívót e-mailen keresztül, ahogy nekem is. Az ok persze eltérő, hogy miért nem szerepelt egyikünk se az eseményen. Nekem aznap meccsem volt, míg anyu valószínűleg a napágyon való barnulást és koktélozást tarthatta fontosabbnak. Vagy a kis barátnőjével élvezte a napot, hiszen mióta Nadia vagy, hogy is hívják belépett az életébe azóta el nem tud szakadni tőle, no meg persze a hatalmas villájából sem.
Egyikünk se volt felkészítve erre a hirtelen váltásra, de anyánk lépett egy merészet és úgy gondolta, hogy önzőzni fog. Az önzőség csak a legrosszabbat szüli a világon.
– Biztos nem ért rá – találtam ki egy egyszerű kifogást, bár magam se értettem, hogy miért próbálok keresni kifogást anyám védelmében. Ha kitálaltam volna az egészet Rileynak, akkor nem itt tartanánk. Csakhogy tudtam, milyen érzés, ha ott belül lobog a remény lángja. Hogy egy nap megváltozik minden. A remény ilyesfajta illúziókba ringat minket.
– Anyu sose ér rá, mióta elköltözött.
– Tudom, öcsi, tudom. De mondd csak, hogy működik az új playstationöd?
– Anyu nem is akart eljönni a szülinapomra, igaz? – kérdezte bágyadtan az öcsém, mire a szívem összefacsarodott. Hát ezért védelmeztem anyut. Hogy Riley nehogy széttörjön.
– Nem tudom, Riley. Nem tudhatjuk, hogy miért maradt távol, csak találgatni tudunk – mondtam végül a legésszerűbb dolgot, ami megfordulhatott a fejemben.
A való igazság az volt, hogy én magam se tudtam miért tojt anyánk ránk, hogy miért lettünk jelentéktelenek az életében, csak azt tudtam, hogy megvetettem ezért őt. Nem magam miatt, hanem Crystal és Riley miatt. Ők még csak gyerekek voltak, amikor ez az egész elkezdődött, én meg már tizenhat évesen azért könnyebben felfogtam a dolgokat magunk körül.
És, mert sosem fogom tudni feledni azt a képet.
Azt a képet, ami azt ábrázolta, ahogy kilép anyu az életünkből. Nem vitt valami sok cuccot magával, csupán a kis bőröndjét, majd beszállt egy új típusú Mercedesbe és soha többet nem láttam.
Sosem fogom feledni, hogy hajtott el az autó, én pedig az ablakból addig lestem, mígnem eltűnt a látómezőből.
❖
– Komolyan mondom, ez nem volt annyira rossz.
– Hű, te aztán tudsz bókolni – mondta unottan Antonella a vezetőülésben, ahol nagy erőkkel próbálta elpusztítani a sajtos perecét.
– Pedig még azt el sem kezdtem. Hidd el, minden egyes vezetéssel egyre jobb lesz.
Tudtam, hogy erőt kell meríteni Antonellába, ha harmadszorra sikeresen akarja átvészelni a vizsgát. Ahhoz azonban szüksége lenne egy nagy adag magabiztosságra. Olykor ennyi elég ahhoz, hogy csodás dolgok szülessenek.
