Antonella Gonzalez imádja tettetni, hogy átlagos. Ha átlagosnak lehet azt nevezni, hogy 26 évesen még mindig egy kisboltban dolgozik a mesterdiploma és a jogsi megszerzése mellett (harmadik nekifutásra ráadásul) és az anyjával és öccsével él, akik m...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Mintha fojtogattak volna. Olyan érzés volt egy pár percig, míg le tudtam gyűrni a sírhatnékomat. Normál esetben szégyelltem volna magam, amiért ennyire felszínre hoztam az érzéseimet. Már el is felejtettem milyen érzés sírni. Legutóbb pont akkor tettem ezt, mikor meghallottam, hogy Jonathan állapotát nem lehet hatásosan kezelni. Akkor zokogva merültem álomba a szobámba.
Most próbáltam lecsillapítani magamat. Antonella túl sokat látott abból, ami amúgy valójában is vagyok. Mennyire érzelmi roncs vagyok. És most már azt is tudja, hogy miattam történt a baleset.
A padon ültünk és Antonella szorosan mellettem ült, keze a hátamon pihent. Nyugtatólag hatott rám a közelsége, de tudtam, amint bevallom az egész történetet, el fog hagyni. Chelsey is ezt tette. De végső soron meg kellett bűnhődnöm, amiért elkövettem egy hatalmas hibát. Ha újraélném a történteket, mindent másképp csinálnék.
– Miért hiszed azt, hogy te tetted ezt vele? – tette végül fel azt a kérdést Antonella, ami már egy ideje biztos megfogalmazódott benne, de nem merte feltenni.
Éreztem, hogy kissé fél a választól, ezért hezitált. Meg tudtam érteni.
– Mert így volt. Nem voltam ott, amikor kellett volna.
Antonella nem felelt rögtön és a folyosón való apró neszeket, lépteket füleltük egy ideig. Annyira más volt a hely, mint eddig. Eddig is fojtogató volt a helyszín, de most legszívesebben kiszaladtam volna innen.
– Ezt kifejtenéd? – kérdezte lágy szavakkal, ami miatt nyilallást éreztem a szívemben. Ezt az édes hangot el fogom veszíteni. És megérdemeltem.
Vettem egy nagy levegőt és tudtam, innen már nincs visszaút.
– Az egész tizenhat éves koromban történt. Aznap Jonathannek egy üveggolyó versenyre kellett mennie a szomszédvárosba. Imádta ezt a játékot, a legkedvesebb elfoglaltsága volt a hoki mellett. Tanulójogsija volt, így kellett egy ember mellé, hogy bárhová tudjon menni. Beleegyeztem, hogy elmegyek vele. Viszont sose történt meg.
Antonella arcát tanulmányoztam, hogy összeáll neki a kép. Aznap vétettem egy hibát. Olyan hibát, ami egy egész életre kihatott.
– Tehát nem voltál vele, amikor... – megállt, várva a válaszomat.
– Amikor a baleset történt. Én a baseball pályán voltam, pár csapattársammal ott maradtunk még egy kicsit ütögetni. Teljesen kiment a fejemből Jonathan. Így ő egyedül ment el a verseny helyszínre, hiába, hogy kellett volna mellé egy ember, aki eligazítja a vezetésben. Ő beszállt a szülei kocsijába, akik aznap nem voltak otthon és megtörtént a baj.
Mai napig élesen éltek bennem az emlékek. Ahogy a csapattársaimmal játszunk. Ahogy a labda kigurul a pályán túlra és valaki elkiáltja magát azzal, hogy hazafutás. Ahogy kacagva verdesem hátba az illetőt, amiért ilyen szépen megoldotta. Ahogy eltaknyolok a fűben, miután rohantam a labda után és a többiek csak nevetnek rajtam.
