Antonella Gonzalez imádja tettetni, hogy átlagos. Ha átlagosnak lehet azt nevezni, hogy 26 évesen még mindig egy kisboltban dolgozik a mesterdiploma és a jogsi megszerzése mellett (harmadik nekifutásra ráadásul) és az anyjával és öccsével él, akik m...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Nem éreztem semmit. Ide voltam szögezve az ágyhoz. Láttam, hallottam a körülöttem levő világot. De kapcsolatba nem tudtam vele lépni.
Mintha szkafandert viseltem volna, ahogy Jean-Do is írta.
Éltem és lélegeztem. Az életfunkcióim a helyén voltak. Mégis úgy éreztem magam, mintha félhalott lennék.
Az ágyamon feküdtem és a szobám plafonját bámultam. Hanyatt feküdtem, a kezeim a csípőmig nyúltak. Nem mozdultak a helyükről.
Pislogtam.
Az egyetlen dolog, ami lehetőséget adott arra, hogy kommunikálni tudjak a külvilággal.
Akárhányszor is játszottam el ezt az egészet, próbáltam átszellemülni egy élettelen testbe, sose tudtam teljesen kikapcsolni a tudatot, miszerint képes vagyok bármikor megmozdulni.
Talán az őrülettől próbált megóvni az agyam. Attól, ha valóban Jonathan bőrébe bújnék, akkor pillanatok alatt megbolondulnék magától a tudattól. Hogy nincs sehol sem egy kiskapu, egy kijárat. De attól még megpróbáltam.
Ennyivel minimum tartoztam mind azok után, amit tettem.
A mellkasom megemelkedett egy nagyobb lélegzetvétel erejéig.
Valóban életnek lehet nevezni azt, ahol az egyetlen jogod a levegőhöz van?
Jonathan balesete után kezdtem el igazán elmélkedni az élet hogyanjáról és miértjéről. Mi az, ami egyáltalán éltet minket? Hisz az élet abból áll, hogy megszületünk, utódokat nemzünk, valami sikert vagy balszerencsétlenséget elkönyvelünk életünk során, majd meghalunk. Ennyi volna az egész élet?
Sokszor elmélkedtem az élet értelmén. Mi az, ami Jonathant nap mint nap arra ösztönzi, hogy folytassa? Miért akarja tovább folytatni az életet úgy, hogy semmi remény nem várható a jövőjére nézve? Elő szoktak fordulni ezek a kérdések a fejébe? Végső soron, ha az embernek az egész álló napja másból sem áll a gondolkodáson kívül, valószínűleg sokkal több minden is megfordulhat a fejében. Olyan dolgok is, amiket mi, hétköznapi emberek sosem tudnánk megfogalmazni.
Merj tudni! Horatius egyik híres idézete volt ez.
Mindig is ez vezérelt engem. Új dolgokat megismerni.
Jonathan állapotát a végtelenségig kielemeztem ezekkel a szerepjátékokkal. Mikor az állapotába képzeltem bele magamat. Úgy hittem, egy nap sikerül olyannyira elsajátítanom mindezt, hogy kapcsolatba tudjak kerülni vele.
Hogy egy nap a vétkeimet meg tudjam torolni.
Felidéződött bennem egy kép. Jonathan egy hokiütővel a kezében.
Felültem az ágyamon. Eddig tartott a testemben való bezártság.
A szégyen és a harag egyvelege tódult fel bennem. Miért tehetem meg ezt? Miért teljesíthetem be mindazt, amit akarok, ha Jonathan képtelen rá?
