Antonella Gonzalez imádja tettetni, hogy átlagos. Ha átlagosnak lehet azt nevezni, hogy 26 évesen még mindig egy kisboltban dolgozik a mesterdiploma és a jogsi megszerzése mellett (harmadik nekifutásra ráadásul) és az anyjával és öccsével él, akik m...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Leforrázva siettem a parkolóba, abban reménykedve, hogy Ruthiék még nem mentek el.
Egyfolytában visszatért a kép, ahogy Bradley ölelgeti azt a lányt a folyosón. Ezt a látványt nem tudtam kitörölni a fejemből. És nem értettem, hogy miért rázott meg ennyire. Talán azért, mert Bradley-ről kiderült, hogy valójában egy Casanova, aki virágról virágra száll. Hogy nem csak engem puhít, hanem más lányokat is.
Aztán rám tört a felismerés, hogy én tulajdonképpen féltékeny voltam. Ami nevetséges volt, mert Bradley-hez nem vonzódtam. Miért is lennék oda egy ilyen felfuvalkodott, egómániás baromért? A legrosszabb ebben az, hogy távolról sem csak ennyi állt Bradley-ből. Ahogy több időt kezdtem el vele tölteni, úgy rájöttem, hogy sokkal több rejtőzik benne. Mintha egy virág lett volna, ami fokozatosan nyílt kifelé. És tagadom vagy sem, de ez az énje, ami a felszín alatt van, sokkalta inkább közelebb áll hozzám, mint azt valaha gondoltam volna. Ennek ellenére nem mondanám, hogy beleestem. Talán icipicit tetszett nekem, mikor normálisan tudott viselkedni, ami tudni illik nála nagyon ritkán adódik, így az ilyesfajta érzéseimet félre lehetett rakni.
A parkolóban tehetetlenül lézengtem, nem tudva melyik irányba menjek. Az enyhe tavaszi szellő megborzongatott, így kezeimet a zsebembe süllyesztettem. Már javában este volt, és a narancssárga fények nem segítettek rálelni vörös hajú ex munkatársamra. Talán buszt kellene fognom, suhant át bennem a gondolat. Így is elég gyéren járnak errefelé a buszok, nem volt kedvem itt ragadni a város másik végében.
Aztán ahogy átszlalomoztam két autó között megláttam, hogy egy fiú és lány kéz a kézbe sétálnak és bár háttal voltak nekem a termetes testfelépítésből, illetve a törékeny alkatból kiindulva akár Ruthi és Micky lehetett. Egy próbát megér, mondtam magamnak és sietve futottam feléjük.
– Ruthi – szólítottam meg a lányt, mire ő megállt és megfordult.
Ekkor szembe kerültem azzal a lánnyal, aki lelkesen mesélte nekem a hoki szabályait és közben arról faggatott, hogy milyen a munka a Dungie-ban mióta nincs ott. Nem igazán tartottam a baráti listámon eddig Ruthit, viszont tudtam, hogy neki is elég nehéz élete van, pláne, amik kiderültek róla a mostoha bátyjával kapcsolatban. Így valamennyire sorstársamnak éreztem őt.
– Á, azt hittem, hogy Bradley-vel mész – jegyezte meg, mikor odaértem hozzájuk.
Megtorpantam a név hallatán.
– Nos, mégsem. Csupán köszönni akart – dadogtam el nagy nehezen a hazug szavakat.
– Érdekes – dobolt az állán Ruthi, majd egy mosoly jelent meg az arcán. – Jössz velünk?
– Ha nem okoz problémát.
– Férőhelyünk van bőven – mondta egy bátorító vigyorral Micky, majd intett egyet, mi pedig követtük őt.
Ruthi mellettem lépkedett, a mosolya pedig nem konyult le.
