Giorgio és Én[befejezett]

Kórházi Történés

*Giorgio szemszöge*

Újra meg szerettem volna csókolni a kis göndört. Én az eleje óta éreztem, hogy itt kicsit több van mint barátság. Szóval félve, de megérintettem a kezét, majd közel hajoltam hozzá egy csók kezdeményezése végett. Majd teljesen elsápadt és a teste, mint egy báb leesett a padlóra. Összeesett. Istenem el is felejtettem. Elment a kórházból, a feje. A feje nem gyógyult be! Jézus. Baj van. Baj van... A barátom a földön... Most nincsenek itt a srácok... Mit csináljak????

-segítség!!! Valaki!!! - próbáltam ordítani, de a hirtelen történő eseményektől elcsuklott a hangom, és ordítani se tudtam. Egyből a telefonomért nyúltam ahol tárcsáztam a mentőket. A göndör feje az én ölemben feküdt. Féltem. Remegtem. Mi lesz? Elveszítem Zsomát? Nem.... Biztos, hogy nem....
Az elmélkedésem a mentő hangja törte meg, majd a lépcsőn kopogtató bakancsok aztán az ajtón bejövő öt mentős.

-mi történt? - kérdezte egy idős férfi. Bármennyire is akartam válaszolni csak álltam, néztem a földön fekvő barátomat és ahogy megpróbálják felrakni a hordágyra. Szemem könnybe lábadt. Ez is az én hibám. Mindenért én vagyok a hibás. Nem kéne ismernie Zsombornak... Akkor most nem feküdne eszméletlenül a hordágyon előttem. Barnás göndör fürtjei a piros kemény matracon össze vissza. Arca ugyanolyan sápadt, semmit se változott,
szája lila.. Istenem de rossz így látni.. Ez a fiú... Ez a fiú semmi rosszat sem érdemelne a világtól. Mégis ittvagyunk... Az öt férfi könnyedén kapta fel a barátomat, majd egyenletesen lépve kiléptek a házból és elindultak, lefelé a lépcsőn, én utánnuk. Berakták a mentőautóba, ahova szerencsére én is mehettem. A kórházban három órát nézték az orvosok a fejét, ahol én nem lehettem.  Az órák telése közben a fiúkat is értesítettem és ők is melettem álltak és várták, hogy a barátunkal már megint mi történt. Az orvos kijött, odaszaladtam hozzá, hulla fáradtan, de a göndörért akár 1 évig is várnék.

-m.. Mi... Mi történt? - kérdeztem tőle remegő hangon.

-a régi fejsérülése. Újra betört, felszakadt a félig begyógyuló seb. Kérem menjenek oda a nővérhez, ő ad szobát ahova pár perc múlva bevisszük Zsombort. Magánál van, viszont lehetőleg ne mondjanak neki semmi sokkosat vagy felpörgetőt.-mondta az orvos, miközben a könyekkel teli szemembe nézett.

-köszönöm! - intettem a fiúknak és rohantunk a nővérhez aki a kezembe nyomott egy kulcsot amin a 433as szoba állt. Újra ez a szoba... Mint egy horror filmben úgy remegett a kezem, hogy kinyissam az ajtót. Atilla átvette a kezemből, mivel látta, hogy ez nemfog menni és kinyitotta az ajtót, majd mindeki beözömlött és leült ahova tudott.

-én vagyok a hibás. - törtem meg a csendet a hangos gondolkodásommal.

-ez eszedbe se jusson! - vágta rá Barni.

A szemeim mégjobban megkönnyeztek, majd behozták Zsombort aki Épphogy kinyitott szemekkel kicsi mosolyra húzta a száját.
Az orvosok elmentek, márcsak mi maradtunk a fiúkkal.

-Zsoma jól vagy? - kérdezte Peti.

-ahhaaaa, mondjuk úgy.. - fogta meg a fejét.

-de srácok, én most alszok egyet, és kérlek menjetek haza, aludjatok ti is. - mondta Zsoma amire mindenki hallgatott és hazament, csak én nem. Ott ültem a széken miközben a sérült alvó göndört néztem. Felálltam és odamentem hozzá.

-Zsoma? - kérdeztem, hogy megtudjam alszik-e. Nem válaszolt. Odahajoltam hozzá, egyre közelebb és közelebb, mint mielőtt össze nem roggyt volna, majd megpusziltam a homlokát.

-szeretlek Bóna Zsombor. - Egy könnycsepp lefojt az arcomon amit emberhez nem méltó gyorsasággal letöröltem, majd hazaindultam. Én is.

*Zsombor szemszöge*

Reggel hatalmas fejfájással keltem, de most a sebem fájt. Igazából ameddig fennt votam emlékeztem mindenre, hogy újra majdnem megcsókoltam Gyurit, majd összeestem és gondolom behoztak a kórházba. Be jött egy nővér.

-szia, Zsombi? Meghoztam a reggelid! - rakott le elém egy vágókést és kenyeret, vajat, paprikát, felvágottatt. Fúj.

Ezt elnézve hatalmas lendülettel megkentem a kenyerem és meg is ettem vagy négyet negyed óra alatt. Mikor már teletömtem magam, újra csak én voltam és a gondolataim. Na meg egy kés. Egy vágókés a szobába. Bármennyire sem akartam odanyúltam érte...

Hát ehhez a részhez is elértünk, köszi, hogy elolvastad csodás reggelt/napot/estét!