Giorgio és Én[befejezett]

Giorgio És Én

Meg fogtam azt az átkozott kést, majd a bal karomon lassan, viszont annál erősebben húztam egy hosszú csíkot, újra... Újra lefojt egy gyönyörű vércsepp a karomon.. Egyszer itt, egyszer ott.. Mikor végeztem az első görbe csíkkal, csak néztem a kezem. Egypár vérvörös csepp fojt le a fehér karomon..később egy egész folyó.. Gyönyörű... Gyönyörű volt.. Olyannyira, hogy egy újabb, és egy újjab csík született a kezemen. Mikor éppen a negyedik csíkot vágtam volna a kezembe, az ajtó hangját halottam. Az ajtó hatalmas sírásssal kinyítódott. Giorgio volt az, aki teljesen lefagyott és Csak bámult... Nem tudta felfogni mit lát jelen pillanatban.. Ki tudná? Én ledobtam a véremmel téli kést a tálcára, majd ugyanolyan lefagyással bámultam őt. Lefagytam. Elcsesztem mindent... Miért csináltam ezt??!! Istenem Bóna Zsombor akkora hülye vagy....
Gio bevágta magamögött az ajtót, majd odarohant hozzám.

-baszki Zsombor! - megfogta alul a kezem, ahol nem volt vágás. Tudta mi és hol fáj nekem. Elfutott a csaphoz ahol egy pohárba töltött vizet és letisztította a kezem a vértől. Én csak némán figyeltem mozdulatait. Igaz, a kezemen lefolyó vértől megszabadultam, de a friss vágásnyomoktól nem. Giorgio bekötötte.

-Zsombor, miért csináltad ezt? Én vagyok a hibás, ugye? - ült le mellém.

-dehogyis, ez eszedbe se jusson! Egyszerűen csak fáj.. Nemtudom mi... Na meg imádom... - kaptam össze a szám, mikor kicsúszott egy mondat, amit nem akartam hangoztatni. Kár volt. Én hülye. Egyszerűen Giorgio előtt nemtudok hazudni.

-mi... Mit imádsz? - ráncolta össze a szemöldökét.

-semmi.. Semmit.. -próbáltam nem elszólni magam.

-kérlek Zsombor. Ez nem játék. - nézett komolyan a szemembe. Egyszerűen láttam a kávébarna szemeibe a csalódottságot, szomorúságot, fáradságot. Mindent látni lehet, mikor rám néz.

-szeretem a vér látványát. - hadartam el csukott szemmel. Nemtudtam a szemébe nézni. Egyszerűen nem ment.

-basszus. Pali ez nem oké. Ha ez igaz, addig nem állsz neg a vagdosással míg bele nem halsz. Örülj, hogy ezt a fejsérülést ennyivel megúsztad. És mégegyszer nem szöksz meg ebből a kórházból. Ha kell mindennap ittleszek, de. Te. Innen. El. Soha. Nem. Mész, amíg nem mondja az orvos oké? Féltelek Zsoma... Féltelek.. - egy szóval sem hazudott Giorgio. Elmondott mindent.

-és... Szeretsz? - még mindig nem néztem a szemébe.

-persze! - vágta rá.

-de.. Nem úgy.. Érted... - egyszerűen nem mertem kimondani, féltem... Reméltem, hogy Gio érti amit próbálok elmondani neki.

-o. Hát végülis... Nem tudom... Már majdnem megcsókoltalak kétszer és eléggé féltelek... Egyszer már elmondtam erre a kérdésre a választ, de aludtál.... Szeretlek Bóna Zsombor... Szeretlek.. - ismételte önmagát arról, amikor még aludt a kórházban Zsoma.

-az jó... Mert....mert én is.. -mondtam el nagynehezen.

-komolyan?-kérdezte összehúzott szemöldökkel Gio, mintha eddig nem tűnt volna fel neki..

-nem basszus, azért smároltalak le majdnem kétszer. - viccelődtem. Egyáltalán nem kéne. De ez vagyok én.

-igen. Szeretlek Fekete Giorgio. Szeretlek. - mosolyodtam el. Újra.... Harmadszorra is közeledünk egymáshoz, hátha most nem ájulok, vagy kapom el a fejem.  Mikor már mindkettőnk szeme csukva volt és pár miliméter választott el minket, ugyanaz az ajtónyitódás hang volt, mint mikor benyitott Gyuri.. És... Hát a kés a kezembe volt... Mondjuk így... Odakaptuk a fejünk. Peti volt.

-ö bocsi srácok, zavarok? Csak teát hoztam..