Giorgio és Én[befejezett]

Elveszett Az Elveszett

Az ablak tárva nyitva, szúnyogháló felhúzva, az ágyban csak a hűlt helyemet lehet megtekinteni a pesti kórház 443-as szobájában reggel kilenckor. Atilla ösztönösen rohan le egy orvosért, megtudakolni, hogy mi is történt a teremben.

-jhó... jónapot!- szusszan egy kicsit a szó újrakezdése előtt.

-jónapot kívánok. - néz a fehér köpenyes rá.

-a...aa 443-as szoba.. - mondja Atilla még mindig lihegve.

-igen Bóna Zsombor. Fejtöréssel érkezett tegnap.

-na igen... Hazamehetett? - hadart.

-nem.. Még Körübelül egy hétig kell maradnia. Miért? Baj van? - kérdezősködött az orvos.

-elment. Jöjjön!-rohan vissza Atilla a pontról ahonnan jött, utánna az orvos. Viszont ő is csak a hűlt helyemet látta.

-srácok, keressük meg. - indult kifele az ajtón Barnabás. A többiek utánna.

Szóval igen. Ittvagyok. Még mielőtt azt hinnéd, kedves olvasó, hogy most az a rész jön, hogy visszamegyek a kórházba megbánni mindent.....

Nem.

Éppen egy erdő felé tartok. Kiskoromban mindig ott voltam. Nagyon hülye vagyok. Vagy nem? Jól tettem amit tettem? Nem tudom.
Nagyon szeretem Gyurit, de nem értettem. Igazából nem is ő a bajom. Zárkózott vagyok és szorongok, talán jobban mint hiszem. Belépek a koncertre és úgy érzem minden szem engem bámul. Ilyenkor leírhatatlanul izgulok és stresszelek, viszont mindig próbálom eltakarni. Szerintem általában sikerül. Viszont amikor Giorgio ottvan a közelemben és esetleg átkarol, vagy csak hozzám ér teljes mértékben nyugodt leszek. Talán ő látja mit érzek. Vagy érzi, együttérez.... Néha a bőrömben sem érzem jól magam. Tudom ottvannak a rajongók akik halálra dícsérnek, de néha csak kizárom a végtelen dicsérő szavakat. Fáj. Fáj mindenem.

Hamarosan a fás hely közepébe érek ahol egy kisház van. Ott meghúzom magam egy kis időre. Talán pár napra. Hétre. Hónapra.

Meg jöttem. Leguggolok a lábtörlőhöz ami alatt kiskorom óta a kulcs rejlik, majd kevésbé biztosan felállok és megkapaszkodom, nehogy az történjen mint az elmúlt órákban reggel. Majd miután feltápászkodtam, elforgattam a kulcsot az öreg zárban. Az ajtó keserves sírással, de kinyílt. Bementem, leraktam a telefonom amin rengeteg hivás és üzenet volt a fiúktól.

Este van. Lefekszem aludni miután leraktam a szemüvegemet a telefonom mellé. Elég homályosan látok nélküle sajnos, szóval muszáj hordanom.

Megébredek. Lassacskán kinyitom a szemem. Ránézek az órámra amin éppen kitudom olvasni az időt. Hajnali kettő. Halk léptet hallok. Megilyedek, majd felkapom a szemüvegem és a telefonom ahol már négyszer annyi üzenet van, mint mikor leraktam. Kinézek az ablakon. Semmi. Kopogást hallok. Lassan kinyitom az ajtót,ami talán hangosabban sír mint reggel.