Giorgio és Én[befejezett]

Mármint, Hogy Mi? Tessék?

Összerogytam mikor meghallottam mit mondott a nő. Nem tudtam egyszerűen elviselni mi van az én szerelmemmel. Újra erős kezek között találtam magam. Viszont azok a kezek is remegtek. Én vagyok a hibás. Miattam van. Az ember akiben megtaláltam a boldogságom most kórházban van és még magánál sincs... Miattam... Az erős kezek szépen óvatosan odavezettek a székre, ahonnan felálltam. Ő még állt.

-ez mit jelent? - fojtotta vissza a könnyeit Barnabás.

-olyasmi mint a kóma, csak kicsit alacsonyabb a veszélye.  Van aki 1nap után felkel belőle, valaki 1 év után. Viszont még senki sem hunyt el benne, ez az egyetlen pozitív dolog ebben az egészben. -válaszolt a nővér.

-rendben.. - Barni is inkább leült, nehogy úgy végezze mint majdnem én. Én csak ültem a széken, fejem lehajtva, könnyeim újra ellepték az arcom..minden olyan jól sikerült... Most meg itt vagyunk... Felálltam a remegő lábaimmal, rá sem néztem Barnira majd szépen lassan lerohantam a lépcsőn. Amint kiértem a szél magcsapta a remegő testem, viszont nem sokáig mert beszálltam az autómba. Ráléptem a gázra majd profi autósokat megszégyenítve hajtottam hazáig. Az öt perc helyett egy perc alatt vezettem haza, majd kiszálltam és a hideg már nem hozatott rám váratlant, mivel a testem már megszokta a hideg derűs időjárást. Bevágtam a kocsiajtót, ami olyan hangos volt, hogyha most itt lenne velem Zsoma levágna egy pofont. Beírtam a kódot, majd felrohantam a lépcsőházba. Kerestem a zsebeimbe a kulcsot és mire feladtam volna, mondván, hogy nincs nálam megtaláltam a belsőzsebemben. Kinyitottam a lakást ami sokkal nagyobb rendben és egészségben volt, mint az én lelkem. Lerángattam a lábamról a magasszárú cipőt, kabátot majd megindultam a konyha felé. Kinyitottam a hűtő ajtót. Megmarkoltam három jéghideg sört amellé egy whiskeyt. Beslattyogtam a nappaliba majd megkezdtem az ivást. Ezt a Fájdalmat amit érzek csak az eszméletvesztés tudná elfelejtetni velem. A pia ehhez képest semmi. Barni hívott.

-szia Giorgio. Hol vagy? - kérdezte remegő hangon. A háttérzajból megítélve még mindig a kórházban volt.

-otthon. - mondtam már majdnem suttogva.

-elmenjek hozzád?

-ne.. Dehogyis.. Viszont Zsoma.. Zsoma jól van? Felkelt? - a szeszes ital már megkezdte a hatását.

-Giorgio te ittál? - lepődött meg, majd emelte fel a hangját.

-dehogyis. - nyugtattam, majd újra hazudtam annak az embernek akire most támaszkodni tudok.

-hallom. Kérlek ne csinálj semmi hülyeséget. Zsombor pedig nincs jól. Ugyanúgy van, mint ahogy elmentél.-Mondta Barni, mire én kinyomtam a telefont.

Őszintén? Vissza szerettem volna menni abba a kicseszett időbe. Zsombornak elmondani mit érzek, még mielőtt a kórházban lenne.. 
Újra átélni minden pillanatot akár még barátokként is.. Még egy koncertet... Egy izzó csókot... Egy eltitkolt mosolyt... Kérlek... Csak még eggyet.. Ő. Ő olyan volt, mintha megtaláltam volna valakit akit nem is kerestem... Túl későn találtam meg és túl későn próbáltam segíteni neki. A boldogságunk túl hamar ment el... Igaz, a boldogságunk véget ért, viszont ez tükröt mutatott arra, hogy én ki is vagyok. Kit szeretek. Zsombor,őt. Őt szeretem. Apám... Apám ennek nem örülne. Szereti a fiát, de már az öltözködésem, a bandát és még a,, nem normális szexualitású embereket" is leszólta már. Felhúztam magam köré egy falat az elején. Egy falat, amin kívül csupa boldogság, szeretet, jó ember voltam. Viszont belül, amit nem akartam mutatni egy összetört szív. És most, hogy megismertem Zsomát nemtudom uralni ezt a falat.. Körbevett és én nemtudok mit tenni ellene... Csak akkor jössz rá, hogy boldog voltál, mikor szomorú vagy, akkor gyűlölsz úton lenni, mikor hiányzik az otthonod,csak akkor jössz rá, mennyire szereted, mikor már elengedted. Mármint... Tessék? Elengedtem volna Zsomát? Dehogy is....Magam vagyok, mint a szél a pusztán... Ha meghalok.. senki se sirat meg?!szörnyű egyedül. Jézus ettől a sörtől olyan már a fejem, mint valami idézetek tárháza. Megráztam a fejem, majd lehúztam a maradék whiskeyt és rohantam a konyha felé. Nem a hűtő miatt.

Késért.