Giorgio és Én[befejezett]

Mi?

A fejem... Nagy nehezen kinyitottam szemem majd felkeltem a fotelból.

-jó napot álomszuszék. - mosolygott rám Peti.

-mi? - ráncoltam össze szemöldököm.

-elaludtál. Valakinek írtál aztán elaludtál. - mondta Barni.

-ja jó, köszi. -most álmodtam? Giot megcsókolhatom még? Egyáltalán írtam neki? Egyből rányúltam a telefonomra és megkerestem nevét. És igen. Írtam neki.

-mióta aludtam? - néztem rá a Petit ölelő Barnabásra.

-háát egy fél órája. - mondta Barni. Menő. Van fél órám odaérni. Szerencse, hogy az út csak tíz perces, nem értem az álmomban miért volt olyan sok...
Majd felpattantam és kértem Bálinttől kölcsön ruhát, hisz nagyjából ugyan az a méretünk és megkértem, hogy mondja azt a srácoknak, hogy sétálni megyek. Elmondtam neki, hogy hova és miért tartok, hisz ő nem az a ráizgulós fajta, csak tudja mi van. Szóval magamra kaptam a mintás inget, begomboltam gombjait, majd a bő fekete gatyát és egy övet.
Majd kiléptem a házból  huszonkét százalékkal, de ez nem állított meg abban, hátha meglátom Giot. Várj.. Most akkor él? Mármint.. Szószerint bárki megnézhet bármit a telefonján és lehet azért is elérhető... Istenem...

Hatalmas léptekkel vonultam végig a ház előtt szembeszéllel. Szerencse, hogy a lakásban felvett kabátom viszonylag tartotta a meleget a reszkető testem körül. Reszketett testem és lelkem. Reszketett szívem.

Mikor éppen átsétáltam volna a zebrán, hogy megérkezzek a buszmegállóbba éppen a busz már ott állt és várta, hogy felszáljon a maradék egy utas.

Én még gyorsabban sétáltam, sőt futottam. Szerencsére a sofőr észrevett és megvárt. Mikor felmutattam bérletem a levegőt ki-be kapkodva szálltam fel a tömött tömegközlekedésre. Fülhallgatómat előkotortam kabátom zsebe aljáról, majd amint a fülemben voltak benyomtam az egyik spotify listámat és úgy bámészkodtam ki az emberek közül az éppen látható útra. Miután már alig lehetett levegőt kapni éppen az én leszállóm jött, majd megnyomtam a piros gombot és szinte leugrottam a buszról.

Az előzőhöz hasonló léptekkel, hisz kipihentem magam a tíz perc alatt mentem a főtérhez.
Ránéztem telefonomra, hátha írt Gio. Nem írt. De látta amit írtam. Itt lesz? Idejön? Giorgio látta? Él?

Ide-oda járkáltam a téren. Hol leültem, hol felkeltem, hol sétálgattam. Gio sehol.

Pittyent a telefonom.

Guinness rekordokba illő gyorsasággal megnyitottam. Giorgio írt.

Dzsordzso

Szia! Ármin vagyok, én jöttem el Giorgio helyett. Nem ismerem Giorgiot. Ha idejössz a szökőkúthoz elmondom, mi történt.

Ezt elolvasva rohantam az említett helyhez. Forgattam fejem, hisz nem láttam sehol. Várj. Hogy is kéne látnom? Azt se tudom ki az az Ármin.

-szia. - bökte meg valaki a vállam.

-szia, Ármin? - fordultam meg.

-igeen. - bólogatott

-na és akkor mi történt? - türelmetlenkedtem.

-szóval Giorgio telefonja azért van nálam, mert egy közeli erdőben találtam rá alighogy magánál, miközben a kutyámat sétáltattam...