Szerelem a jégen

Mit látnak szemeim?

Angelina Johnson:

Isaackal elindultunk a buszmegálló felé, de nem szálltunk fel egyre sem.
- Van kedved egy kicsit kémkedni bűntársam?- nézett rám gyerekes mosollyal a fiú.
- Ez nem is kérdés. Ha tudnád hányszor mondtam Havennek hogy egyszer majd meglesem őket.
- Akkor menjünk. Úgy látom már elindultak.
Vissza felé kezdtünk el menni és próbáltuk követni a barátainkat tisztes távolságból.
- Amúúúgy, ha már így összekerültünk beszélgethetnénk.- kezdeményezett Isaac, mivel eddig síri csendben sétáltunk.
- Miről szeretnél beszélni? Benne vagyok csak nem tudom hogy miről tudnánk.
- Mondjuk hogy mióta ismered Havent? Nagyon úgy néz ki hogy régóta.
- Nem ismerem olyan régóta ám. Gimiben ismertem meg szóval kicsit több mint fél éve.
- Neee.- nézett rám csodálkozva.- Nagyon jól megismertétek egymást ilyen rövid idő alatt. Ügyesek vagytok.
- Köszi! És ti Raymonddal? Ti is nagyon jóban vagytok.
- Hát mi jó al régebb óta mint ti. Már általánosba is együtt jártunk. Nem voltunk osztály társak szóval nem ismertük egymást csak tudtunk a másikról. Kb 3-4 éve kezdtünk Tom bácsinál hokizni. Utána már a suliban is beszéltünk, meg találkoztunk is suli után.
- Akkor igazából ti sem ismeritek egymást annyira régóta.
- Igen, de azért ahhoz elég régóta hogy minden rezdülését ismerjem már.
- Ismerem ezt az érzést. Ugyan mi nem ismerjük egymást régóta, én is ismerem az összes rezdülését és hazudni sem tud nekem.
Erre már nem mondott semmit csak rám vigyorgott és tovább mentünk a parkba ahova Haven és Ray is ment.
Amikor elindultak az egyik irányba mi a másik úton indultunk el és elrejtőztünk.
- Szerintem itt jó lesz. Pont rájuk látunk innen.- súgta Isaac.
- Igen szerintem is jó lesz innen.
- Nem hallom hogy miről beszélnek.
- Nem is kell, nem azért vagyunk itt. Mi csak ellenőrizzük hogy minden rendben megy-e.
- De ez így unalmas.- nyafogott folyamatosan.
- Isaac, ha nem bírod befogni akkor inkább menj haza. Én meg várom ennek a végét.
- Jó befogtam. De...- nem szólalt meg csak elképedve nézett előre.
- Mi van már?- néztem én is oda ilyedten mert azt hittem valami baj történt aztán én is hasonlóan elképedt arcot vághattam.
- Hát úgy látszik nem azok a türelmes típusú emberek.
- Na igen, erre azért még én sem számítottam.
Hát igen. A kirohanásunk egyáltalán nem volt alaptalan, ugyanis arra egyikünk sem számított amit csinálni fognak. Egymásba gabalyodva csókolózni egy padon hát igen, nem az a dolog amire az ember először gondolna.
- Na jó szerintem itt nem lesz semmilyen baj. Hadjuk őket kettesben.- szorította meg a karomat Isaac.
- Rendben.- bólintottam és elindultunk a kijárat felé.
A buszmegállóig vezető úton egyikünk sem szólt. Mindketten a történteket emésztettük.
- Hát akkor majd beszéljünk meg hogy hogyan érezte a másik fél a randit.- javasolta Isaac.
- Egyetértek. Bármennyire ez az ő dolguk azért minket sem szabad kihagyni.
- Hát igen, ha már összehoztuk nekik ezt a napot ráadásul Ray szülinapján, akkor megérdemeljük hogy tudjunk a fejleményekről.- erre mi dketten felnevettünk és a könnyünket törölgettük. Szerintem a buszmegállóban az emberek hülyének néztek minket.
- Na jó én a másik oldalon szállok fel.- kezdtem el búcsúzkodni.
- Rendben, akkor majd beszélünk este ha vége az edzésünknek. Te is kérdezd ki Havent rendesen.
- Úgy lesz. Szia!- intettem neki.
- Szia!
Amikor a villanyrendőr zöldre váltott átmentem a zebrán és futottam a buszra ami pont befordult a sarkon. Épp időben értem oda hogy felszálljak és amint leültem és kinéztem az ablakon láttam ahogy Isaac még egy utolsót int nekem a saját megállójából.
Visszaintettem a buszról, aztán bedugtam a fülhallgatóval a fülemet hogy elnyomjam a busz és az emberek zaját.

Raymond White:

El sem hiszem hogy megcsókoltam. És Haven visszacsókolt. Nem tudom honnan jött ez nekem. A sulinál még azt is túlzásnak éreztem hogy megfogjam a kezét, amit utána az engedélyével újra megtettem, sőt azóta is fogom. De az hogy megcsókoltam azt hittem nagyon kiveri nála a biztosítékot és fel is fog pofozni érte vagy minimum elrohan, esetleg mindkettő.
A gondolatmenetemet az zavarta meg hogy nem kaptam levegőt így kénytelen voltam elszakadni Haventől. Egymásnak támasztottuk a homlokunkat és ugyanúgy kapkodta a levegőt mint én.
- Ne haragudj nem tudom mi ütött belém, csak annyira jó veled lenni és minden alkalommal mintha elvarázsolnál, és közben félek hogy egyszer végeszakad ennek a varázslatnak és eltűnsz az életemből amit nem szeretnék.- kétségbeesetten nézek a szemébe, amiből a világ összes boldogsága sugárzik.
- Ray- soha nem becézett még Ő, de nagyon tetszik. Mindkét kezét az arcomra csúsztatja és simogatni kezdi. Egyből jobban érzem magam.- Emiatt ne kérj bocsánatot. Fogalmad sincs hogy mennyire régóta várok erre. Ha a közeledben vagyok úgy érzem mintha megállíthatatlan lennék. És akár hiszed akár nem én is egy varázslatnak élem meg azt amit velem művelsz. Hónapok óta azon gondolkodom hogy mi történik velem de nem tudom megmagyarázni az érzést. Angel szerint ez a szerelem de nem tudom hogy ennyi idő után lehet-e szerelmes az ember.
- Haven, én is már hónapok óta keresem a választ erre az érzésre és azt hiszem hogy lehetséges. Ami köztünk van az a szerelem.
- De mi van ha mégsem?
- Akkor nem az, de hidd el hogy igen és a keresztanyám szerint ez a világon a legjobb érzés.
Haven szája mosolyra húzódik ami engem is mosolygásra késztet és mégegyszer megcsókolom. Másodjára még jobb. Érzem minden apró kis lélegzetvételét amit a csók közben próbál venni, az ajkai puhaságát, a szempilláit az arcomon.
Ezúttal ő szakítja meg a csókot és fülig elpirul, nem annyira lehet látni de ilyen közelségből minden látszik.
- Lassan ideje indulni, nem gondolod?- kérdezi szégyenlősen és mindenfelé néz csak rám nem. Amin a legszivesebben felnevettem volna de nem akartam hogy esetleg megharagudjon rám.
- De mehetünk ha gondolod. Jössz te is a pályára?
- Igen, megyek megnézni.
- Akkor jó.- mondtam és megpusziltam az arcát.
Elmosolyodott és végre a szemembe nézett. Rákacsintottam és felhúztam a padról. A kezéért nyúltam amit kérdés nélkül odaadott és így indultunk el a buszmegálló felé ami a jégpályára vitt. Útközben sok velünk egyidős volt de egyiküket sem érdekelte hogy mi egymás kezét fogjuk és önfeledten mosolygunk vagy beszélgetünk. Minket meg nem érdekeltek mások véleményei és azt hiszem ez volt a legfontosabb. Úgy sétáltunk ott egymás mellett mintha miénk lenne az egész világ és senki sem választhat minket szét. Én meg csak boldogságot éreztem mert megtaláltam azt a lányt aki nem olyan mint a többi. Aki csak magát adja és mellette elfelejtem ki is vagyok. Akinek a jelenlét nélkül nem érezném magamat egésznek és mindig csak hiányozna valami.
Azt hiszem tényleg ezt hívják úgy hogy szerelem...

Na hát elkészült egy újabb rész, így 2 év kihagyással, de úgy gondoltam megpróbálok újra belevágni ebbe. Remélem hogy bár nem lett olyan hosszú ez a visszatérő rész mint terveztem azért élvezetes lett és vicces. Igyekszem a többi résszel is de nem ígérhetek semmi. Ha tetszett akkor kérlek jelezd valahogy és a tanácsokat/véleményeket is nagyon szívesen fogadom.