Beléd bonyolódva

15. rész

Felöltözöm majd elindulok az autóhoz, mikor beszállok Dylan rám sem pillant.
Nem szól hozzám ezért én sem szólalok meg. Megígértem magamnak, hogy innentől fogva senki nem fog kihasználni többé. A kocsiban ülve végig azt érzem, hogy ki akar törni belőlem a sírás.

- Van kedved kajálni? - kérdezi Dylan de mikor a szemembe néz aggódóan kérdőre von.

- Mi az? Minden oké?

- Miért hidegültél el tőlem miután ilyen közel engedtelek magamhoz ? - tör ki belőlem a kérdés amit már nem tudok visszaszívni.

- Elhidegültem? Ezt hogy érted? - néz rám értetlenül.

- Azthittem, hogy mostantól majd más leszel, nem fogsz ilyen távolságtartó lenni és megpróbálsz kedves lenni hozzám. - próbálom visszatartani a sírást de már nem bírom tovább.

Dlyan elkáromkodja magát, majd egy idő után végre megszólal.

- Figyelj, Jenna, nekem ez új, nem tudom mit kell csinálni miután megujjaztam egy lányt.

Nyers szavaitól kiráz a hideg, de annyira vonz benne hogy ilyen mocskos szavakat használ.

- Ah, tehát lepattintasz mint a többit.

- Nem, nem akarlak lepattintani.

Néz rám de nem szólok semmit.

- Akarsz enni, vagy nem? - kérdezi türelmetlenül.

- Nem, vigyél haza.

Azzal hazavisz, egész úton nem szólunk egymáshoz, majd mikor behajt a feljárón szinte meg sem várom hogy leállítsa az autót máris kiugrom belőle és sietek az ajtóhoz.

Berontok a szomábma, kulcsra zárom majd bezuhanok az ágyamba, egy óra hosszán keresztül csak sírni tudok.

Megelégeltem ezt az egészet. Nem akarom tovább csinálni ezt. Bármennyire vele akarok töltetni minden egyes percet, nem tud olyan ember lenni, aki mellett nem érzem rosszul magam 20 perc után.

Anyáék haza érnek, hallom, ahogyan nevetgélve dumcsiznak mindenről is lent a földszinten. Elég az önsanyargatásból, lemegyek és megkérdem, hogy érezték magukat.

- Szia kicsim! - köszönt anya.

- Szia, na, milyen volt ? - kérdezem egy kedves mosolyt erőltetve az arcomra.

Dylan belép az ajtón és úgy érzem forogni kezd velem a helyiség. Nem akarom őt látni mert megint visszazuhanok oda ahonnan az előbb szedtem össze magam.

- Mi nagyon is megvoltunk, na de ti kedveseim? - néz rá kérdőn fiára Regina.

Kis csend után Dylan megszólal..

- Azthiszem sok idő után most érzetem elősször igazán jól magam.

Arcán nincsenek érzelmek, akár csak egy robot beszélne, de engem mégis megérint amit mond és pontosan ez az amit nem engedhetek meg magamnak, ha nem akarok újra egy alkalom lenni számára.

Az egészben csak az a baj, hogy bármennyire tartózkodom tőle, egy pillantása elég, hogy megenyhüljek. Sosem éreztem még ilyet. Ez a srác egy teljesen másik személyiséget hoz elő belőlem. Vagy talán ez vagyok én igazából?

Cikáznak a gondolatok a fejemben, végül megszólalok.

- Ja, elvoltunk. - ennyit tudok kinyögni, mert ha többet beszélek még a végén elsírom magam.