Beléd bonyolódva

62.rész

DYLAN:

Kilépett az ajtón és valami fura érzés kerített hatalmába. Hirtelen megint elgondolkodtam: hogy jutottam idáig. Ennyire rabja vagyok egy lánynak.
Kiábrándító de mégis élvezem. Élvezem, hogy ez a titok a kettőnké. Imádom, hogy birtoklom őt de még jobban bejön az, hogy ő birtokol engem mert velem még nem történt ilyen. Teljesen beindít a gondolat, hogy engem is megtudott így fogni valaki. Hiányzik. Remélem elrepül az a három nap. 

Gondolkodtam, hogy mihez is kezdjek annak érdekében, hogy tisztázzam ezt a dolgot cápával. Őrült egy alak, szerintem már rég kinyírt volna ha hagyom, vagyis ha nem járok mindig egy lépéssel előtte.

- Minden rendben, Dylan? - kérdezte Bonnie, ahogy bekukkantott a nappaliba.

- Ja, igen... ja - nemtudom miért jöttem zavarba, talán azért mert sejtése sincs, hogy miket művelünk a lányával a szobámban.

- Készítsek valamit enni? - mosolygott.

- Aha. - válaszoltam.

Jól esett, hogy törődni akar velem de nem tudom hova tenni a közelségét.

Vártam még a nappaliban néhány percet aztán átszólt, hogy menjek enni.

Először megnyugodtam, hogy nem lesz a közelben, de csak egy pohár üdítőt töltött magának. Leült velem szemben és érdeklődően pillantott rám.

Várakozóan néztem rá, hogy mondjon végre valamit. Így közelről megtudtam figyelni az arcát, mennyi közös vonásuk van Jennával. Gyönyörű nő, jól tartja magát. Nem fér a fejembe, hogy csalhatta meg Ted azzal a kis bibircsókos kertitörpével.

- Nem akarok tolakodó lenni - kezdte - de megkérdezhetem, jól kijöttök Jennával? - szeme csillogott.

Ha te azt tudnád.

- Aha. - válaszoltam bizonytalanul.

- Csak mert mikor idejöttünk hozzátok, eleinte sokat panaszkodott rólad. Persze én megértem, hogy marjátok egymást, kicsi korotok óta. - nevetett fel.

- Egész jól kijövünk - mosolyodtam el, ahogy felidéztem, hogy sóhajtozza a nevemet minden alkalommal amikor... azta kurva ennyi is elég volt, hogy beinduljak.

- Emlékszem amikor kicsik voltatok - könyökölt az asztalra - mindig nagyon mérges volt rád és már egész piciként is olyan jelzőkkel illetett téged, hogy bunkó és szemét. - nevetett.

- Igazán?

- Oh. De még mennyire. Folyton arra kérte az apját, hogy lássa el a bajod.

- Hát, talán régen lett volna rá lehetősége, mostmár esélytelen.

- Igen, bizony nagyra nőttél.

Kis csend után újra megszólalt.

- Hiányzik az anyukád, igaz?

Mindig nagyon rosszul érint, mikor felhozzák az anyámat és mivel ilyen nagyon ritkán történik, ez most különösen szíven ütött.

- Ja, néha igen. - zártam rövidre.

- Csodálatos nő volt. - jegyezte meg halkan.

- Ismerted?

- Persze, ismertük. Tudod mi mindannyian együtt jártunk egyetemre, pont ide. Az apád és Marie már akkor együtt voltak. Nekem nagyon jó barátnőm volt az anyukád, de Reginaért jobban rajongott. Mindig azt mondta, ha történne vele valami akkor gondoskodjon majd az apádról de persze Regina sosem vette komolyan. Tetszett neki az apád de tisztelte a kettőjük kapcsolatát. - mesélte.

- Ezt nekem senki sem mondta soha.

- Lehet most sem kellett volna beszélnem róla de így talán nem fogod annyira ellenezni ezt és elfogadod, hogy az anyukádat ugyan pótolni nem lehet, de Regina szeret téged és sajátjaként tekint rád.

- Engem csak az zavar, hogy a fater úgy átlépett ezen mintha mi sem történt volna. - ejtettem le a villát a tányérra.

- Mai napig gyászolja az anyukádat, Dylan. Rád is tekintettel volt amikor összejöttek a nővéremmel. Tudod, azt akarta, hogy ne kelljen az életed hátralévő részét anya nélkül töltened.  Valakinek meg kell adnia azt a törődést amire csak egy nő képes.

- Én megvoltam anya nélkül is, sőt apám sem volt nagyon. - jegyeztem meg szemrehányó hangon.

- Sajnálom, hogy így alakult, Dylan. Tudom, hogy a sebeid gyógyíthatatlanok de engedd, hogy enyhítsék neked. Szeretünk.

Erre nem válaszoltam csak a kaját bámultam a tányéron. Sokszor hallottam már ezt a süket dumát.

- Vagy ha senkinek nem akarsz esélyt adni, akkor legalább hagyd, hogy Jenna megnyílhasson feléd. Legyél vele türelmes mert ő nagyon jó társaság tud lenni. Sokat tanulhattok egymástól csak ne bántsd őt. - mosolygott rám biztatóan.

Az tuti, hogy tanítottam neki egy-két dolgot.

- Nem szoktam őt bántani.

- Tudom, csak nagyon magára tud venni mindent, már kiskorában is megkellett válogatnunk a szavainkat mert nagyon könnyen meglehet őt bántani és nehezen gyógyul belőle. 

Hirtelen ekkor eszembe jutott az a sok szar amiket hozzávágtam, és amiket tettem. Biztos még mindig fáj neki sok dolog amit tőlem kapott legtöbbször úgy, hogy meg sem érdemelte. Megbántam már százszor, hogy ekkora fasz vagyok de nem tudok megváltozni.

- És me húzd meg többször a haját! - szegezte rám mutató ujját majd jót nevetett. - jó gyerek vagy te Dylan, mindig is a kedvencem maradsz. - dobott felém még egy kedves mosolyt, az emelet felé vette az irányt.

Szívem szerint most megígértem volna Bonnienak, hogy csak akkor húzom meg a lánya haját mikor előttem térdel és ártatlan őzike szemekkel bámul rám, de akkor is csak copfba fogva, óvatosan. - de nyilván nem tettem.

Elképzelem, ahogy közlöm vele, hogy dugom a lányát. Meredne rám a zöld szemeivel és felfordulna az egész ház. Egészen vicces jelenet lenne, főleg az ahogy apám próbálna lenyugtatni mindenkit. Elszórakoznék ezen de ez csak addig lenne vicces, míg Jennát elvinnék tőlem. Sosem akarom elveszíteni.

Kisétáltam a hátsókertbe és leültem arra a szalmaszékre, ahol éjjel-nappal a könyveit nyűvi.  Néha nagyon tudok haragudni azokra az átkozott papírlapokra, mert órahosszákra leköti Jennát és nem láthatom addig. Valamiért nem szeret mások előtt olvasni. Azt mondta nem nézhetem közben mert zavarba jön és nem tud koncentrálni.
Legszívesebben eltépném az összeset de tudom milyen sokat jelent neki. Mégis hogyan lehet valaki annyira gyönyörű mint ő még olvasás közben is? Látom az arcán, mikor valami izgalmas részt olvas mert olyankor felhúzza tökéletes szemöldökeit a homloka közepére, alsó ajkát rágni kezdi szemei pedig gyorsan szelik a sorokat. Annyira tökéletes. Fel kell hívnom, hallanom kell a hangját még akkor is, ha most haragszik rám.