Beléd bonyolódva

43. Rész

A vakációnk többi része csodásan telt. Dylan különösen kedves, figyelmes és jó fiú volt olyannyira, hogy csók és tapinál nem történt több köztünk. Azt mondta nem akarja, hogy azt gondoljam, hogy kihasznál de azért nem bántam volna, ha lett volna több is. Végülis nagyon boldog voltam, hogy jól megvagyunk és az utóbbi napokban egy olyan kis világban élhettünk ahol szabadon lehettünk együtt nyilvánosan, hisz nem ítélt el senki sem miatta.

- Dylan, ébredj - nyomtam ezernyi jóreggelt puszit az arcára.

-Mmmmm - morogta vissza.

- Lassan indulnunk kellene.

Hirtelen elkapott és behúzott magához az ágyba. Jó szorosan átölelt majd megcsókolt. Az utóbbi napokban rájöttem, hogy ezek a reggeli lágy csókok a kedvenceim, mikor még Dylan bőre forró és olyan "álmos illata" van. Ne kérdezd mire gondolok, mert nem tudom megmagyarázni, ez az illat a fejemben létezik.

Összepakoltunk. Fájó szívvel, de ott kellett hagynunk ezt a gyönyörű helyet, ahová a szívem egy darabkája örökké vissza fog vágyni.

A reptéren baromi sokat kellett várakozni, mert szerencsés módon késett a járatunk 3 órát.

- Tessék. - nyújtott ide Dylan egy szelet csokit amit egy automatából vett. Természetesen beragadt és csak nehezen tudta kiszedni.

- Köszönöm, jól megküzdöttél érte. - kuncogtam el magam.

- Érted bárkivel megküzdenék. - mosolygott.

Megettem a csokimat és ő végig szerelmes szemekkel bámult rám.

- Már enni sem ehetek nyugodtan ? - kéredeztem tele szájjal.

- De olyan gyönyörű vagy, nemtudok máshová nézni.

Eltelt egy jó másfél óra. Dylan ezidő alatt sokszor csak bámult engem szótlanul. Letörtnek tűnt.

- Mi bánt? - simítottam meg az arcát.

- Beszélnünk kell valamiről, mielőtt még haza érünk.

Arca komor volt, én meg kezdtem pánikolni.

- Amikor vissza érünk már nem lehet ez köztünk, ugye tudod?

Pár pillanat hezitálás után válaszoltam.

- Igen, tudom - tényleg tudtam, hogy ezt nem otthon nem.

- De nem akarlak teljesen elveszíteni.

- Én sem téged. - simítottam meg az édes szomorkás arcát.

- Mi lesz?

- Nemtudom. Maradhatunk barátok és akkor nem lesz olyan nehéz. - ezzel inkább magamat akartam meggyőzni.

Hiszen mind a ketten jól tudtuk, nem lehet, hogy átlopózom hozzá minden éjjel, lebuknánk. Nem lehet, hogy napközben átjön hozzám és bezárkózunk, feltűnő. Azzal a tudattal, hogy szeretem, egy fedél alatt lenni otthon nagyon nehéz. Ezért vissza kell térnünk valami olyanhoz, ami már egyszer valamennyire működött.

- Barátok?

- Tesók? - nevettem el idegesen magam.

- Azok maradhatunk - viszonozta ő is a mosolyom.

Csend volt. Mély csend.

- Azért még néha leszo... - gyorsan a szájára szorítottam a kezem.

Szúrós szemekkel néztem rá mire kuncogni kezdett a tenyerem alatt. Lassan elvettem a kezem mikor megbizonyosodtam róla, hogy nem folytatja a mondatot.