Beléd bonyolódva

29. rész

JENNA:

Haragszom rá. Haragszom rá, de legfőképp magamra, amiért ilyen gyengévé válok a közelében.

Tudod milyen érzés, mikor a világon egy valaki ölelésére vágysz, de nem kaphatod meg? Addig jó, míg nem tudod.
Eddig nem tudtam magamról ezt. A tényt, hogy valami után ennyire tudok vágyakozni.

Mihez kezdjek most?- tettem fel magamnak a kérdést a szobám padlóján ülve. Dylan még csak 2 perce hagyta el a szobát, de máris olyan, mintha napok óta itthagyott volna. Sorban vesztem el az embereket az életemből, akikhez kötődöm.

Hosszasan gondolkodtam még az elcseszett életemről, mikor eldöntöttem, hogy elég, veszek egy hideg zuhanyt, aztán elkezdek összepakolni. Igaz, még csak 4 nap múlva lesz a Ciprusi út, de addigis elfoglalom magam, vele vagy nélküle, de megyek.

Pakolás közben kezembe akadt az egyik ruha, amit azon az éjszakán viseltem az egyik közös nyaralásunkon, mikor apám másodszorra is megkérte anyám kezét. Hihetetlen, hogy már akkor kavart Cathrynnel, de mégis megtette. Boldogak voltunk.

Ezt a pakolós dolgot nem terveztem szomorúra, de mégis az lett. Minden egyes gondolatom egyre mélyebbre visz a már amúgyis mély gödrömbe, amiből régóta próbálok kimászni.

Felvillant a telefonom képernyője mikor kaptam egy üzenetet. Steve írt.

- Szia.
- Szia.

- Hogy telik a napod? :)

Nem akartam neki hazudni, de azt sem akartam, hogy rosszul érezze magát.

- Egész jól telt, hála neked.

- Köszönöm, hogy ma velem voltál.

- Én köszönöm. ❤

Olyan nehéz így tisztán gondolkodni. Itt van Steve, aki rendes fiú, de nem tudja velem elfeledtetni Dylant. Már azthiszem késő visszavonulnom előle, mert már reményeket keltettem benne. Sajnos magától kell erre rájönnie majd. Élvezem a társaságát de bűn amit teszek. Nem akarom őt bántani de már rég azt teszem, azóta mióta szóba álltam vele.

Forgolódom az ágyamban, nehezen tudok elaludni, pedig már elég későre jár az idő. Valamiért minden szürke lett és hűvös, így, hogy Dylan itthagyott, pedig azthittem, hogy nem fog elmenni ha ennyire megnyílok előtte és bevallom neki, amit érzek.

Dylan. Minden gondolatom körülötte jár. Mire észbe kaphatnék, már a szobája ajtaján nyitok be.
Imadom ezt a helyet. Azthiszem ez a szoba tükrözi magát Dylant. Nem olyan rossz ő, mint amennyire mutatja, én látom benne a jót. Vagy lehet, csak nekem mutatja meg azt az oldalát amiben a jót kéne látnom?

Lefeküdtem az ágyára és jól beszívtam az illatát amit a lepedőjén és a párnáján hagyott.

Ahogy az éjjeli szekrényre pillantottam egy fekete pici notesz szerűségre lettem figyelmes.

Vívódtam magamban kicsit, hogy megnézzem -e? De végül belekukkantottam.

Az első oldalra egy béna virágocska volt rajzolva.

Belelapoztam.

"Ő olyan virág, mit még nem tépett le senki, én rám vár, de én nem szoktam bántani a virágokat. "

" A csillagok sem ragyognak olyan szépén, mint a barna szemei, pedig sokszor láttam már a csillagokat, a szemét meg nehányszor mégis megtudom mondani a különbségét."

" Nevének jó íze van a számban."

Ilyesmi kis idézetek olvastam ahogy serényen járta a szemem végig a lapokat. Ezeket ő írta? Rólam szólnak? Ámuldozva olvastam tovább az édes sorokat, megbizonyosodtam róla, hogy én ihlettem őket. Nem néztem volna ki belőle, hogy ír. Pláne nem rólam. Ezzel tölti az idejét mikor a szobájában van?

Mire végig olvastam a kis noteszt, elnyomott az álom. Biztos vagyok benne, hogy álmomban is Dylan körül forogtak a gondolataim.