A Hattyú és a Vadász I. - Ismeretlen vizeken

Prológus

Egy fiatal férfi elkeseredett zokogása, egy pisztoly dörrenése, majd a megsemmisülés és a vérfagyasztó csend... mindezek éjjelente lidércnyomásként kísértették. Rémálmok, emlékek, melyek mélyen elméjébe vésődtek azon a napon, amikor lelőtte azt a fiút. Szerencsétlen fiú... gyermek volt még, alig töltötte be a tizennyolcat, ígéretes katonaként került hozzá a hitlerjugendből. Hűséges és bátor kis közlegénye volt, igazi ária, aki sokra vihette volna. Emlékezett szalmaszőke hajára, óceánkék szemére, melyből kövér könnyek buggyantak ki. Emlékezett zokogó hangjára, könyörgő szavaira. Emlékezett vérének vörösére, melyet mohón szívott magába a száraz talaj. Megölte őt... nem... kivégezte. Az teljesen más... Kivégzés volt, könyörtelen kivégzés a bajtársak szeme láttára. Nem akarta őt megölni. 

Kedvelte azt a fiút, a szép okos fejét, vidám mosolyát, mellyel be tudta aranyozni a napjaikat. Kedvelte Otwin Regenbogen-t. Eszes gyerek volt, mégis bolond. Bolond mód szerelmes lett... ez volt a veszte. Beleszeretett egy hozzá hasonló ifjúba. Vérlázító, förtelmes tett, mellyel szégyent hozott családja nevére, a Birodalomra, a Führerre. Szégyen gyalázat... szégyen gyalázat, hogy halállal lakol, ki szeretni mer. Ostoba fiú... jól tudta, az életükkel játszanak. Jól tudta, mi vár rájuk, ha fény derül titkukra. Ostoba... és bátor... jóval bátrabb, mint ő. Pediglen ő maga ezredes volt, számtalanszor nézett szembe a veszéllyel és a halállal. Sosem rettent meg semmitől... csupán egy gondolattól. A puszta gondolattól, hogy fényt derítenek mocskos titkaira.

Mocskos titkok... Rettegett, hogy valaki megtudja, egykori cimborái a Vörös Hadseregben szolgálnak, hogy megtudják, a nagyanyja zsidó volt,  és hogy... hogy szívét egy hölgy sem tudta soha magáénak tudni. Öngyilkosságba hajszolnák, ha kiderülne, egykor egy felettesével osztotta meg ágyát? Vagy netán agyonlőnék, ahogyan ő végzett azzal a szerencsétlen fiúval? Nem... ezeknél sokkal rosszabbat érdemelne mindazok után, amit tett. Megölte Otwint, meg sem próbálta őt megmenteni. Meg sem próbálta tisztára mosni a nevét. Megmenthette volna Otwint... Megtehette volna... mégsem tette. Talán ezért kísértette őt a közlegénye alakja, ha lehunyta szemét. Meglehet, haláláig... netán a pokolban is kísérteni fogja őt. Megérdemelné, hogy így legyen, jóval több kínt is érdemelne ennél. Mégsem vallott...

Félt a haláltól, a túlvilágtól, a fájdalomtól, melyből jutott számára elég ebben az életben. Félt az élettől is... csupán létezett, parancsokat teljesített, szolgálta a hazáját. Haza... nem, ez  a hely, ahol élt, nem volt a hazája. Akkor hát mi volt? Mi volt ez? Dicsőség és az örökkévalóság lecsupaszított falai közt rothadó, gennyes fertő, melyen korcs patkányok uralkodtak. Veszett patkányok, melyektől rettegett a nép, míg mások elhitték, ezek a férgek valóban azok a büszke sasmadarak voltak, akik naggyá teszik népüket. Talán egykor tényleg azok voltak... Egykor valóban reményt és jólétet osztogattak egy olyan országnak, melyet mocskosul eltiportak a békediktátumok. És a világ még csodálkozik, hogy bosszúszomjas, hatalomra éhes szörnyeket szült Európa. Abba nem gondolnak bele, maguk adták a táptalajt mindennek, és mikor látták, miféle  burjánzásnak indult a Führer hatalma... ölbe tett kézzel hagyták, hogy bekövetkezzen mindaz, ami bekövetkezett. Látták előre, mi fog történni, és hagyták, ahelyett, hogy gyökerestül kigyomlálták volna az elmérgesedett elmebajt, mely nemzetek fiait és egykori jóbarátokat uszított egymás ellen.

Bele sem mert gondolni, vajon hány egykori barátját ölte meg, mikor a Vörös Hadsereg ellen vívott csatákat. Bárkit rejthettek azok a tankok, amiket kilőtt. Negyvenkettő tank... vajon ebből hány állhatott olyan szolgálatában, akivel ő együtt tanult a titkos szövetség ideje alatt? Mindaddig bele sem gondolt ilyenekbe, amíg a sors fintora oda nem sodorta őt Kolja célkeresztjébe. Kolja... a koromfekete hajú Kolja, akinek oly jeges pillantása volt, akár a zord, orosz tél, melyben sokan halálra fagytak már. Sosem voltak igazán barátok... szeretett volna így visszagondolni azokra az évekre. Elfeledni érzelmeit, sóvárgó gondolatait. 

Az osztály legjobbjai voltak, kadét éveik örökös versengésről szóltak. Fél szemmel minduntalan egymást figyelték, igyekeztek egy lépéssel a másik előtt járni. Azokban az években ismerték egymás gondolatait, ha kilétüket egy otromba harckocsi rejtette el, akkor is meg tudták mondani, melyik járművet vezette a másikuk. Aztán eltelt tíz év, és kitört a háború, a német hadsereg pedig megszállás alá vette a szovjet földeket.

Nem ismerte fel őt a harctéren, addig nem, amíg harckocsijaikból kifüstölve, szemtől szemben nem álltak egymással. Akkor ismerte csupán fel a vérrel és korommal beborított arcot, mikor Kolja keze már egy követ markolva a magasba lendült, hogy aztán egy csapással a túlvilágra küldje őt, mint ahogyan Káin tette Ábellal. De amikor ő a saját vérében és nyálában fuldokolva a nevét kiáltotta, a kő kiesett Kolja kezéből. Rémálmaiban visszacsengett fülében saját hangjának felzokogása, ahogyan Kolját szólította és oroszul beszélt hozzá. Emlékezett a szovjet katona halk suttogására is, ahogyan tágra nyílt szemmel úgy nézett rá, mintha kísértetet látott volna. 

Adrian? Te vagy az?

Sosem voltak igazán barátok... Kolja mégis meglepte őt akkor. A sokkból felriadva, halálra váltan nézett körbe, majd kabátja gallérjánál fogva felrángatta őt a földről. Géppuska ropogás és gránátok robbanása között rángatta őt maga után, mígnem egy házfal takarásába tudtak bújni. Ott Kolja ismét körbenézett, mintha attól tartott volna, valaki meglátta őket, de csupán halott bajtársak üveges tekintete volt tanúja annak, hogy a szovjet tiszt saját pisztolyát ellensége kezébe nyomta, majd egy elhadart Vigyázz magadra! után elsietett a helyszínről, mintha sosem találkoztak volna. Ő pedig csupán bambán nézett utána, meg sem tudta köszönni, el sem tudott búcsúzni... Tekintetével követte a távolodó alakot, ahogyan futva bukdácsolt a törmelékeken, mikor felropogott a géppuska, és a lövedékek kilugatták mögötte a házfalat, Kolja éppen csak a fejét húzta be. Szaladt tovább, a következő pillanatban pedig már el is tűnt szeme elől az utcasarkon. Ilyen volt Kolja... a vakmerő, a férfi, ki Fortuna kegyeltje volt, amióta csak megpillantotta a napvilágot. Mindig is irigykedett rá emiatt, habár sosem említette neki. Ahogyan azt sem, hányszor gondolt vissza arra a bizonyos éjszakára... 

Tekintetével az üres utcasarkot fürkészte, ahol Kolja eltűnt a szeme elől. Azt hitte, akkor látta őt utoljára. A géppuskájuk immáron más célpontok után kutatott, olykor választ is kapott szovjet kollégájától. Egy gránát nem messze robbant fel, kevéske törmelék és por pergett le rá, mit sem érdekelte. Az üres sarkot nézte, reménykedve abban, Kolja biztonságban volt. Megrázta a fejét, micsoda bolond gondolat volt aggódni egy szovjet katona hogyléte felől. Pláne, ha az a szovjet nem más, mint Nyikolaj Lebedev volt. Egykori... Lenézett a véráztatta kezében sötétlő pisztolyra. Elmosolyodott, sebhelyes arcáról egy kövér vércsepp alágördült, megült a kis gödörben, mely ajkai mellett keletkezett. Sosem voltak igazán barátok...

Azt kívánta, bárcsak visszamehetne a múltba. Ha adhatna maguknak egy esélyt egy olyan kapcsolatra, mely után a szíve vágyakozott. Helyrehozná minden rossz döntését. Megosztaná a titkait azokkal, akikről immáron tudta, megbízhatott volna bennük. Nem barikádozná el magát a félelmeivel, gondjaival. Messziről elkerülné azt a személyt, akiről úgy hitte, szerette őt. Szerelem... Fogalma sem volt, mi az. Milyen érzés szeretni valakit és szeretve lenni. Azon a bizonyos estén, melyet a múlt fátyola fedett, úgy érezte, szeretett és szerették őt. 

Ha visszamehetne... megtanulna szeretni, szívből szeretni és kiállni, harcolni az érzéseiért. Más emberré válna... valaki olyanná, aki nem engedné, hogy bárki is kivégezze a bajtársát azért, mert szeretni mert valakit.