A Hattyú és a Vadász I. - Ismeretlen vizeken

Ünnepek

A téli napforduló reggelén jutott eszébe, hogy megfeledkezett a fények ünnepéről. Adriant villámcsapásként érte a felismerés, ami már-már kiugrasztotta az ágyból. Megfeledkezett nem csupán az ünnepről, de a nagyanyjának ígért levelekről is! Pedig még hónapokkal ezelőtt megígérte neki, hogy majd küld minden napra egy rövid levelet, pár kedves sort, ha már a nagyanyja nem volt híve az ajándékozásnak. Akkor eszmélt csupán fel a pánikszerű állapotból, amikor Cirmos kétségbeesett nyávogás közepette hangosan puffant a padlón. Adrian ijedten a hang irányába fordult, ahonnan a kandúr sértetten nyekergett és pufogott vissza rá.

– Sajnálom, Cirmos – sóhajtott fel, majd káromkodva, tenyérrel elkezdte a homlokát csapkodni. – Hogy lehettél ekkora szamár, Adrian! Hisz megígérted!

Még egyszer homlokon csapta magát, majd egy lemondó sóhaj közepette lenézett a bosszús kandúrra.

– Nyugtassam magam azzal, hogy miatta ünneplek csupán? – kérdezte a macskát elkeseredetten. Cirmos csupán nyekergett, visszaugrott mellé az ágyba. Adrian ismét felsóhajtott, amikor a kandúr odabújt hozzá, és dorombolni kezdett. Megsimogatta a kövér macskát. – Nem veled kéne mindezt megbeszélnem, igaz-e?

– Nem éppen a legjobb beszélgetőpartner, ha engem kérdezel – szólt Kolja hangja az ajtó irányából. Adrian elmosolyodott, felnézett barátjára, akinek a jelenléte képes volt eloszlatni a sötét fellegeket a gondolatai közül. És aki egy köteg arany és ezüstszín, felettébb gubancos füzért tartott a kezében.

– Mi a terved azzal a gordiuszi csomóval, drága Nyikolajom? – kuncogott fel a köteg láttán. Kolja lenézett a füzérekre, majd halkan felnevetett.

– Ki kell bogoznom őket, ha kedves az életem. De nem fűlik a fogam hozzá. Polinka az ügyes kezecskéjével pedig csak délutánra várható, ami már késő, mert anyám még most a délelőtt folyamán akar díszíteni.

– Mire is díszítünk? – kérdezte Adrian kíváncsian, kiülve az ágy szélére, amit Cirmos újabb, nem tetsző nyekergéssel díjazott. Kolja arcára széles mosoly ült ki.

– Kis madárka csiripelte, hogy születésnapod van.

Valóban? És mégis miféle madárka dalolta el ezt neked? Adrian szíve felderült, az arca pedig elpirult. Fogalma sem volt, Kolja honnan tudta meg. Sosem beszélték, egyikük születésnapját sem. Izgatottan ficergett az ágy szélén ülve, a fejét még nem érezte teljesen tisztának, de a lába már vitte volna őt, hogy megölelje Kolját. Ó, nem csak ölelni, egyenest a nyakába ugrani, ahogyan Szergejnek volt szokása! Kellemes reszketés fogta el az örömtől, és bárhogy igyekezett, nem tudta letörölni az arcáról a mosolyt.

– Ezek mellett... – folytatta a szovjet mosolyogva. – Nos, a családom hiába ortodox, a babuskám biztonságosabbnak tartja, ha a más keretek között ünnepeljük a karácsonyt. Egy ideje így megy nálunk, mert...

– Mert Sztálin elvtárs azt mondta – bukkant fel Szergej a semmiből, hideg csípte, piros arccal, és a frászt hozva mind a két barátjára. Kolja dühödten a barátjának csapta a füzéreket.

– Egyszer még ki fogom tekerni a nyakadat, Borisov! Legalább szólnál, mikor beállítasz hozzánk!

– Ugyan, ugyan – kuncogott a kozák, Kolja fejére illesztve a füzércsomót. Adrian halkan felnevetett, amikor Kolja még mindig bosszúsan lekapta a fejéről a díszeket. Szergej csak vigyorgott a sunyi pofájával, majd amikor Adrian fele fordult, szórakozottan felnevetett. – Mit csináltál te a fejeddel, Waldner, hogy ilyen vörös lett?

Adrian mosolyogva a szemét forgatta, majd felsóhajtott. Ezek szerint sikerült annyira megostoroznia magát az elmulasztott levelek miatt, hogy kivörösödött a bőre. Átmasszírozta a homlokát, miközben felkelt az ágyból.