Rómeó és Júlia Forma 1 módra | CL16 | BEFEJEZETT

5.Max Verstappen feltűnik

Tényleg teljes szívemből imádtam Charlest és Carlost, de az utunk után, ami a Red Bull épületéhez vezetett, megfogadtam azt, hogy többé így csak hármasban biztos, hogy nem megyek el velük valami hosszabb útra. Ugyanis az egész út alatt úgy viselkedtek, mint két óvodás kisgyerek. Veszekedtek, szó szerint mindenen is, amik amúgy tök jelentéktelen dolgok voltak. Esküszöm, soha nem örültem úgy, mint akkor, hogy végre kiszállhatok a kocsiból, és elmenekülhetek előlük.

-       Nem kell megvárnotok! – közöltem velük gyorsan, rögtön akkor amikor lában éppen hogy csak talajt ért. Minél messzebb akartam tőlük kerülni.

-       Ó dehogyisnem! – szólt ki rögtön az ablakon keresztül Carlos, én belőlem pedig fájdalmas nyögés tört fel – Lesben fogok állni mint egy cápa, és ha valami fura hangot hallok, akkor megyek és kimenekítelek, majd soha többet nem foglak ennek az épületnek a közelébe engedni sem. – közölte velem a lélegzetállítóan tökéletes tervét, amiből persze megint ő akart kijönni hősként. Carlos néha hercegnek képzelte magát, miközben engem meg rendszerint a bajbajutott hercegnőnek állított be. Kedveltem benne, hogy ennyire a kedvembe akart járni állandóan, és mindig a megmentőm szeretett volna lenni, de Ő akkor is csak Carlos volt, a bátyám egyik barátja, semmi több a részemről.

-       Könyörgöm, inkább ne – már sírni volt kedvem kínomban, ahogy elképzeltem ahogy tényleg mindezt véghez viszi. – Inkább csak mindketten, csendben, húzzatok el innen. – szinte már könyörögtem. Tényleg csak azt akartam, hogy menjenek el innen, és végre hagyják élni a saját életemet. Túl nagy kérés volt ez a részemről? Carlosnak természetesen nem tetszett a válaszom, Charles pedig amióta megállt az autóval szokatlanul csöndben volt. Ideje volt lelépnem mellőlük. Gyorsan kifújtam a levegőt, és becsuktam az autó ajtaját magam után, majd megindultam, de pár másodperc múlva megtorpantam, és visszafordultam a sötét fekete Ferrari felé, ami annyira nem illet bele ebbe a környezetbe. – És semmiképp se forduljon meg a kis helyes fejetekben, hogy belopóztok utánam! – minden egyes szót jó erélyes kihangsúlyoztam, ugyanis volt egy olyan érzésem, hogy képesek lennének belopózni. Valahogy megtalálnák a módját, hogy utánam jöjjenek, de ezt semmiképp sem engedhettem. – Ez főleg neked szól, Charles! – néztem rá komolyan. Végre elfordította a tekintetét a kormányról, és rám nézett, orr alatt pedig ott bújkált az a bizonyos mosoly. A mosolya egyértelművé tette, hogy fején találtam a szöget, vagyis tényleg átfordult az agyán, hogy utánam jön.

-       Hallottad Charles, azt mondta, hogy helyes vagyok. – Carlos örömébe ráütött a combjára. Rohadtul nem mondtam ilyet, de mindegy. – Tudtam, hogy bejövök neki...-ujjongott magában, én pedig csak a szemeimet forgattam.

-       Helyes kis fejÜNK van, szóval mindkettőnkre értette – javította ki Charles pont olyan unott hangon, mint amilyen unott fejet vágtam én. – Amúgy is ne éld bele magad. A lányok mindent is cukinak tartanak, és mindent is becézgetnek. Szóval semmi jelentősége nincs, hogy most azt mondta, hogy helyesek vagyunk. – magyarázta úgy mint aki nagyon is ért a lányokhoz. Charlesnak csak az volt a szerencséje, hogy a csajok szerint túl dögös volt, de amúgy belülről egy nagyra nőtt gyerek volt csak.

Jót mosolyogtam azon ahogy megint veszekedni kezdtek a semmin. Viszont másrészt örültem is a spontán veszekedésüknek, ugyanis így legalább csendben letudtam lépni mellőlük.

Ahogy lépkedtem a Red Bull épületéhez, ahol a megbeszélést tartották, úgy igazgattam magamon a pólómat, mint mindig mikor ideges voltam. Idegességemben a pólóm alját vagy az ujját szoktam gyűrni, ez volt az árulkodó jel, hogy valami nem stimmel velem. Ráadásul ahogy közeledtem a bejárat felé, úgy jött rám az izzadás is, miközben úgy éreztem mintha lefutottam volna a maratont.