Rómeó és Júlia Forma 1 módra | CL16 | BEFEJEZETT

33. A vallomás

Charles Leclerc szemszöge

Addy ujjai éppen hogy csak mozogtak, de egyértelmű volt, hogy megakarta szorítani a kezemet. Lenéztem a bekötött kezére, majd az ujjaira, ugyanis teljesen hihetetlennek tartottam, hogy megmozdult. A kezeiről visszanéztem az arcára. Még mindig csukva tartotta a szemeit, és nem is úgy nézett ki, mint aki ezen változtatni akarna. De aztán megint megéreztem az ujjai tapintását a bőrömön. Potyogni kezdtek a könnyeim, és reménytelenségemben felnevettem. Annyira örültem, és közben annyira ostobán is éreztem magam. De akkor nekem az, hogy megéreztem, hogy megakarja szorítani a kezemet, felért egy futam győzelemmel. Milyen futam győzelemmel? Olyan volt mintha megnyertem volna a világbajnokságot.

- Azt hittem, hogy meghaltál – suttogtam szipogva, és jobban megszorítottam a kezét, majd másik szabad kezemmel elkezdtem a homlokát simogatni gyengéden. – Megpróbálod kinyitni a szemeidet, Édesem? – a csillagokat is képes lennék lehozni neki, ha kinyitná a szemét, és belenézhetnék azokba a kék íriszekbe. Bármint megtennék, hogy újra a szemeközé tudjak nézni. – Ha megteszed, ígérem soha többé nem fogom engedni, hogy bajod essen, vagy, hogy valaki bántson. – tovább simogattam a homlokát – Bármit megteszek, hogy rendbe hozzam ezt, amit veled tettem, Ma Chérie! Bármit! – közelebb hajoltam az arcához, majd egy elég mély vágásra az arca szélén nyomtam rá egy puszit.

Elhúzódtam tőle és szempillantás nélkül vártam, hogy meg e mozdul újra. Nem történt semmi. A szemeit továbbra is csukva tartotta, a mellkasa pedig nagyon lassan mozgott le és fel. Utoljára ránéztem az összekulcsolt kezeinkre. Már az ujjai sem mozdultak.

Talán csak beképzeltem, hogy megakarta szorítani az ujjaimat. Nem, az nem lehet! Ilyet nem tudnék csak úgy beképzelni.

- Nem figyelmeztetem magát újra, Uram! – a nővér, aki beengedett, hirtelen már nem volt kedves. Sőt villogó tekintettel állt az ajtóban, derékra csapott kezekkel.

- Charles, kérlek, gyere ki. – anya nem jött be a szobába, hanem a folyosón állt a nővér mögött szorosan. Ám amikor meghallottam anyám hangját, felálltam Addy ágya mellől, és rögtön felé siettem.

- Megakarta szorítani a kezem, Maman! – fogtam meg Anya két vállát és úgy újságoltam el neki a hírt izgatottan, mikor szempilláim még mindig könnyesek voltak.

- Ez csodás, Kisfiam! De nem maradhatsz vele. – simította meg anya a kézfejem sajnálkozó tekintettel. – Láttad őt, most már hagynod kell pihenni. – nem nagyon tetszett a válasza. Ellenkezni akartam. Olyan volt, mintha nem venne komolyan. – És neked is az lenne a legjobb, ha visszajönnél velem a hotelbe és kipihennéd magad, rendesen! – elkezdtem a fejemet csóválni és hátrálni.

- De mi van akkor, ha akkor fog magához térni, mikor én nem vagyok itt? – kezdtem el pánikolni, és lelki szemeim előtt láttam, hogy kinyitja a szemeit, de nincs körülötte senki. Megint csalódott lesz, hogy egyedül van, és, hogy senkinek nem kell.

- Lorenzo és Arthur itt marad addig amíg mi visszamegyünk a hotelbe, mit szólsz? – próbált rábeszélni, hogy menjek vissza vele a hotelbe. – És amint történik valami változás, hívnak. – kissé gyanakodva néztem rá a testvéreimre, akik viszont elég meggyőző képet vágtak. Talán ők nem tudnának csalódást okozni nekem. Miket beszélnek, ők soha nem okoznának csalódást nekem. Nem úgy mint Pierre.

Anya túl aggódva figyelt. Nem szerettem mikor miattam idegeskedik. Sőt soha nem szerettem ha aggódik vagy idegeskedik. Ezért nem is tudtam neki nemet mondani. Hagytam, hogy belém karoljon és kivezessen a folyosóról. Mikor eltértünk volna ki a folyosóról, még utoljára ránéztem a testvéreimre, akik csak bólintottak nyugtatás képpen.