Rómeó és Júlia Forma 1 módra | CL16 | BEFEJEZETT

13. Gyáva Addy stratégia

Újabb új hét, újabb futam, ami egyben azt is jelentette, hogy újra látnom fel kelleni Charlest és Carlost is. Carlos amióta ismert engem mindig is bálványozott. Akár mekkora baromságot is csináltam, amivel mindenkit magamra haragítottam, Ő soha nem tudott engem utálni. Mindig imádattal nézett rám, és akár mit megtett volna értem. Mindenki számára nyílt titok volt, hogy fülig belém van zúgva, és csak a megfelelő pillanatra vár, hogy elmondja a nem annyira titkos érzéseit felém. Soha nem nézett rám olyan csalódottan és fájdalmasan, mint akkor mikor szemrebbenés nélkül kimondtam azt, hogy a múlt heti futamon a baleset Charles hibája volt. Minden bizonnyal Carlos akkor végleg kiszeretett belőlem, mert rájött arra, hogy valójában semmi szerethetni való nincs bennem, és egészen idáig csak pusztán rajongást érzett irántam.

Szinte már majdnem elkéstem a futamról. Igazából azt volt a tervem, hogy tényleg az utolsó pillanatba essek be, hogy még csak véletlenül se legyen esélyem a paddockban összefutni a volt barátaimmal. Igen, már csak úgy hivatkoztam rájuk, hogy volt barátaim. Charles azzal, hogy letiltotta a számomat nyilvánvalóvá tette, hogy többet nem szándékozik a barátom lenni. Kezdetben rohadtul fájt, de napokkal később rá sem gondoltam. Ezt pedig csakis Landonak köszönhettem. Talán Ellának igaza volt abban, hogy nincs szükségem Charlesra, mert csak visszahúz. Hiszen Charles pontosan arra vágyott mint én, a világbajnoki címre, és egyszerre nem lehetünk mind ketten azok. Én pedig rohadtul nem akartam az lenni, aki csak úgy lemond a címről, csak azért mert féltem Charles lelkivilágát.

Az autóm már készen állt a futamra. Mindenki felvolt készülve, és már csak arra vártak, hogy én érkezzem meg. Az utam egyenesen az öltözőbe vezetett, ahol gyorsan átakartam öltözni.

Az öltöző ajtaját kapkodva nyitottam ki, majd csuktam is be magam után gyorsan, nehogy véletlenül Ella észrevegye, hogy már itt vagyok. Amikor az ajtó becsukódott utánam, lehunytam a szemeimet, majd kifújtam a levegőt. Mikor a lélegzetem rendeződött nyugodtan kinyitottam a szemeimet, és szembe találtam Landoval. A légzésem megint felgyorsult, és ijedtemben majdnem még fel is kiáltottam, ám gyorsan a szám elé tettem a kezem.

A McLarenes fiú nyugodtan üldögélt a fotelomba, miközben a kezébe az én teás csészém pihent, azzal a nyugtató teával megtöltve, amihez Ella ragaszkodott, hogy minden futam előtt igyam meg, ugyanis a futamok alatt eléggé idegbe szoktam jönni és ocsmány módul káromkodtam, amit néha bevágtak az élő adásokba is, és muszáj volt a hangomat kisípolni, amiből aztán lett pár probléma.

-       Te meg mi a francot keresel itt? – az ájulás szélén álltam, ahogy Lando nyugodt arcát néztem. Bele sem mertem gondolni, hogy ki láthatta meg Őt ide bejönni. Mégis ebből hogy fogom kivarázsolni magam, hogy jól jöjjek ki?

-       Neked is szia. – felelte nyugodtan és visszatette a teámat az asztalra. – Tudtad, hogy a Te boxodtól ellátni az én boxomig? – kérdezte. Legszívesebben megráztam volna, és páros lábbal rúgtam volna ki az öltözőmből.

-       Hogy kerülsz ide? – sápítoztam, és olyan gyorsan szedtem a levegőt, hogy azt hittem ott helyben elájulok. – Neked rohadtul nem szabadna itt lenned! Hogy jutottál be ide? Ki vett észre? – elkezdtem az oldalamat szorítani mert már azt is szúrták. – Le kell ülnöm, mert infarktust kapok. – odébb tessékeltem Landot a fotelen, hogy tudjam aztán magamat melle préselni. – Te nem vagy normális! – néztem rá teljesen ledöbbenve.

-       Nyugi, senki nem vett észre. – mondta büszkeséggel a hangjában.

-       El kell tűnnöd innen! – parancsoltam, majd felálltam és a csuklója után nyúltam, hogy tudjam felhúzni a fotelből. Nem nagyon akart engedelmeskedni. – Ha Horner meglát Téged itt velem...- rá sem mertem gondolni, hogy mit csinálna. A barátaimat már sikeresen elintézte. Nem akartam, hogy Lando is erre a sorsa jusson. Szükségem volt Landora!