Rómeó és Júlia Forma 1 módra | CL16 | BEFEJEZETT

23. A fenyegetés

-       Oké, leültem, csak kérlek ne mérgezz meg. – nevettem fel, mikor nagy sokára és nehezen engedtem lenyomni magam az egyik székre az asztalhoz, amit Max csak az én tiszteletemre vitetett oda a hotelszobájába. A terítésre tényleg egy szavam sem lehetett. Hiába voltunk egy hotelszobában, elég szépen sikerült neki összehoznia a dolgokat. Csak azt nem értettem, hogy miért akart mindenáron Ő főzni, mikor simán elmehettünk volna egy étterembe is.

Max ezt követően nem nagyon foglalkozott velem, mert visszafutott a konyhába, de persze előre megígértette velem, hogy nem fogok utána menni. Igazából nem is terveztem leskelődni, mivel úgy döntöttem, hogy mindent a véletlenre hagyok. Adtam Maxnek egy esélyt, hogy bebizonyítsa azt, hogy megváltozott, és tényleg megbízhatok benne.

-       Francba...- tört fel a hangja és a többi szavát inkább nem részletezném. Volt egy olyan érzésem, hogy nem egy konyhatündér. Mármint a helységből kiáradó zajokból azt a következtetést vontam le, hogy nincs a dolgok magaslatán. Egyértelmű volt, hogy valamit összetört, ami minden bizonnyal egy tányér volt. – Úgy tűnik, hogy időközben rá kellett jönnöm arra, hogy én és a konyha nem vagyunk legjobb barátok. – elnevettem magam, és nem álltam meg, hogy ne álljak fel és nézzem meg, hogy mi a fenét csinál.

-       Segítsek valamiben? – kérdeztem, miközben lassacskán odasétáltam a helységhez, ami ideiglenesen konyhaként szolgált.

Ami ott uralkodott, és röviden egy szóval kellett volna reagálnom rá, csak annyit mondtam volna, hogy káosz. Max nagyon nem illett ilyen helyre, már csak öltözékileg sem.

-       Ó, dehogy! Mindent kézben... – kezdett bele, de a fazék tetejére, amit rátett kanalat, hirtelen a csempére esett - ...tartok! – hajolt le gyorsan a kanálért, és úgy tett mintha ez az apróság meg sem történt volna.

Max valójában tényleg nem volt egy konyhatündér, de mégis sikerült neki eléggé ehető vacsorát összehoznia. A lényeg számomra nem is az étel volt, hanem az az követő beszélgetésünk a kanapéján. Meglepő módon nagyon sok mindenben hasonlítottunk egymásra, ami már nem is volt annyira rémisztő. Maxről kiderült, hogy egy pohár bor után már nem is olyan karótnyelt, és nem is utál mindenkit. Sikeresen elérte nálam, hogy mindenről és mindenkiről is elfeledkezzek, amiért nagyon hálás voltam neki. Nem hittem volna, hogy hirtelen úgy kapok egy barátot, hogy nem is számítok rá.

Hasam fogva nevettem azon, hogy valójában a való életben milyen rossz sofőr, és hogy a családjából senki nem mer mellé beülni. Pia nélkül nevettem vele, de annyira, hogy végül a fejemet a vállára raktam és ott folytattam a nevetést. Aztán hirtelen abbahagytam a nevetést.

-       Ugye Te soha nem lennél képes letiltani a számom? – komorodtam el. Tudtam, hogy ezek után Max a szívemben úgy lesz jelen mint a barátom. Viszont rettegtem tőle, hogy ő is akkora csalódást okoz mint Charles. – Nem akarlak téged is elveszíteni, csak azért mert mind a ketten versenyzünk, és nem bírod elfogadni, hogy én is lehetek világbajnok.

-       Felejtsd már el azokat a lúzereket – forgatta meg a szemeit unottan, miközben Charlesról, Carlosról és Pierreről beszélt. Az érdekes dolog, hogy nem háborodtam fel, hogy lúzereknek nevezte őket. – Egyikőjük sem érdemel meg téged. Ezerszer jobb barátaid lehetnének...

-       Mint például? – emeltem el a fejem a válláról, kérdő tekintettel.

-       Mint például én. – mosolyodott el kedvesen, én pedig visszahajtottam a fejem a vállára, Ő pedig a hátamat kezdte el simogatni.

🏎️🏎️🏎️

Az ezt követő időszakban az összes szabadidőmet Maxel töltöttem. A srác sikeresen elérte azt, hogy csak rá figyeljek. Esélyem sem volt Landora vagy Charlesékra gondolni. Még csak arra sem, hogy felkellene hívnom Pierret, hogy megbeszéljem vele azon az estén történt dolgokat. Feleslegesnek tartottam keresni őket. Ő nekik sem hiányoztam, szóval úgy voltam vele, hogy akkor nekem sem fognak ők hiányozni. Jól megvoltam Maxel, és nem volt senki másra szükségem...egészen a következő futam hétvégéig.