Rómeó és Júlia Forma 1 módra | CL16 | BEFEJEZETT

21. A hotelszobában

-       Nem hiszem el, hogy a hisztiddel megint elérted, hogy a hátamon cipeljelek – Charles hangjában nem volt semmi rosszindulat, sőt inkább azt is mondhatnám, hogy nagyon is élvezte a kialakult helyzetet, csak egyszerűen még magának sem merte bevallani. És, hogy miből is lehetett levonni azt a következtetést, hogy tetszett neki az, hogy a hátán vihetett? A hotel a bártól gyalog huszonöt perc volt, ám mi már vagy fél órája sétáltunk, amiből egy ép eszű ember rögtön rájöhetett arra, hogy Charles minden bizonnyal vagy túl lassan ment, mert rohadt nehéz voltam, vagy pedig direkt kerülő utat választott. A legjobb pedig az volt, hogy még csak attól sem kellett tartania, hogy én ebből a kis csintalanságából valamit észreveszek, ugyanis az alkoholnak hála már egy másik dimenzióban voltam, és tudta nagyon jól, hogy reggel mikor eszeveszett fejfájással ébredek, semmire nem fogok emlékezni, szóval akármit mondhatott. – Utoljára kiscsaj korodban kellett cipelnem a hátsódat így, mikor Olaszországba voltunk nyaralni és eldöntöttük, hogy elmegyünk túrázni az Alpokba – egy kicsit lassított a léptein, ugyanis kezdtem lecsúszni a hátáról, ezért muszáj volt a kezét megigazítani a seggem alatt amivel tartott – Akkora szád volt már akkor is. Az anyukád, sőt még az én anyum is mondta, hogy maradj inkább velük a hotelbe, de te erőszakoskodtál, hogy velünk akarsz jönni túrázni a hegyekbe – emlékezett vissza és egy apró mosoly jelent meg az arcán, ahogy az emlékek ellepték az agyát. – Te voltál az egyetlen csaj a csapatban – a csapat tagjai a bátyám volt, Charles és az ő két testvére Lorenzo és Arthur, meg persze az én apum. Esély sem volt arra, hogy engem letudjanak rázni, pedig lehettem vagy öt éves. Igen, hozzájuk képest egy kis töpörtyű, de úgy ahogy most, már akkor sem érdekelt, hogy túl fiatal voltam. Minden áron már akkor is azt akartam állandóan csinálni amit ők. – Totál felvoltál pörögve, hogy te bírni fogod a sok sétát. Odafelé tényleg túlpörögtél még minket is. Eszeveszetten rohangáltál, Pierre meg győzött rád szólni, hogy állíts magadon, mert kifáradsz és nincs autó ami majd visszavisz a hotelbe, mivel túrázunk. – Charles minden bizonnyal maga előtt látta a jelenetet a kis Addyről és Pierről, ahogy ott veszekednek egy hegy lábánál. Pierre már akkor is szerette megmondani, hogy mit csináljak, én pedig már akkor is utáltam, hogy parancsolgat. De akkoriban veszekedés helyett inkább csak kiöltöttem rá a nyelvem, és ezzel a részemről minden el is volt rendezve. – Visszafelé pedig tényleg el is fáradtál, és nem voltál hajlandó tovább sétálni, majd toporzékolni kezdtél, hogy valaki cipeljen vissza téged a hotelhez. Pont mint most. – nem úgy hangzott mintha nagyon aggasztotta volna már akkor is az, hogy cipelnie kellett a hátsom. – Akkor is elkezdtél hisztizni, de rajtam kívül senki más nem sajnált meg. Mindenki azt mondta, hogy nagy vagy már és nyugodtan tovább tudsz sétálni. – igazából a körülöttem lévő emberek hamar kiismertek, és rájöttek arra, hogy a sírásaim többsége csak megjátszások a részemről, és csak azért bőgök, hogy így hassak a szívükre. Ez a varázslatom azonban csak Charleson működött már akkor is, és mint kiderült még most is. Charles nem tudott ellent mondani a könnyeimnek. – Már akkor is csak az én szívemre tudtál hatni azzal az ártatlan tekinteteddel meg a hamis sírásoddal. És ezt a fegyveredet azóta is betudod vetni rajtam, mert tudod, hogy tudsz rám vele hatni. – egyáltalán nem volt a hangjában rosszindulat. Viszont ő azt hitte, hogy megbántott, mivel nem szóltam semmit. – Nem hiába szokja mondani Pierre, hogy engedem magam kihasználni neked. – kuncogott fel, de tőlem még mindig semmi reakció nem jött. – Mit mondasz Mini Pierre, igaz az, hogy kihasználsz engem? – egy kicsit dobott rajtam egyet, majd oldalra fordította a fejét, hogy rálásson az én arcomra. – Te elaludtál rajtam? – kezeimmel ernyedten karoltam át a vállát, miközben fejem a vállán pihent a nyaka felé befordulva és békésen szuszogtam. Ő nem tudhatta, hogy konkrétan már akkor elaludtam amikor felugrottam a vállára. – Esküszöm, ha te nem lennél, tényleg úgy kellene kitalálni – csóválta meg a fejét nevetve, és erősebben szorította meg a lábaimat, hogy még csak véletlenül se essek le róla. – Én meg magamban beszélgetek – jól szórakozott az egész kialakult helyzeten. Lehet, hogy aludtam, de minden szavát tisztán hallottam. És az is lehet, hogy másnapra semmire nem emlékeztem, de majd valamikor egy későbbi időben, az egész este történései beütnek majd az agyamba és mindenre emlékezni fogok. – Tényleg jó páros vagyunk. – az ilyen megjegyzésekről beszélek. Charles teljesen abban a tudatban beszélt akkor, hogy én részeg vagyok, és tök mindegy, hogy mit mond, úgysem fogok rá emlékezni. Egy ideig biztos nem.